Laesia

~ írások ~


Leave a comment

HA A NYÁR UJJHEGYÉRE VETT

Gyerekkoromban csillag voltam
szénaillat az esti réteken
ha a töltésen elaludtam
vigyázott rám a lombos végtelen
hétpettyes álmaim kigyúltak
ha a nyár ujjhegyére vett
és csápoló csöpp ösztönökkel
lengtem a valóság felett.
~~~
(Szabó Éva)

2

 

Advertisements


Leave a comment

Csapó Angéla: Anna nem örök

Én nem leszek az arcodon árnyék,
nem leszek ránc a szemed alatt,
nem szúrok egy nap aljasul beléd,
nem leszek nyílt seb, sem a varrat.

Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném –
a mozdulatod is mind meghagyom neked,
nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék,
se a sötét titkod, se a szégyened.

Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe,
– ehhez értek- eltűnök nyomtalan,
nem csúszik szavad se, életed se félre,
s a nyakkendőd is helyén megmarad.

Két szavad közt a köz, a csend leszek.
Ha meg is maradok – észre nem veszed.

tana kovacs pina bausch


Leave a comment

Őrület. Szavak.

Furcsa jószágok ezek a szavak. Észrevétlenül bekúsznak, belopóznak az ember világába, aztán ott teszik a dolgukat.

Már hetek óta egy mondattöredék járt az eszemben, járt körbe-körbe, nem találva helyet, s folytatást a végtelenben. Egy verssor, a számban éreztem a ritmust. Volt fogalmam a kezdőszavakról, visszhangoztak bennem magánhangzók. De csak nem volt még teljes, pedig már hetek, sőt néhány hónap óta erre ébredtem, sok-sok reggel.

“Nincs válasz, mert nem is kéne…” –

ez igaz volt azokra a hetekre, nyilván ezért is járt ennyire át a vers sora. De befejezés híján megakadtam benne, kerengő dervis módján járt bennem körbe-körbe, ízlelgettem különféle befejezéseket.

Nincs válasz, mert nem is kéne,
csak…
csak…
csak…

Egyik sem volt perfekt.

Valahol sejtettem, hogy a vers valamikor régen Virág szájából hangozhatott el, de hogy hol és mikor, ki a szerző és mi a folytatás… nem volt fogalmam se. És meg se kérdeztem. (Vajon miért nem???)

Trükkösen viselkedett, mert ha még reggel vagy hajnalban fel is sejlettek a szavak, délutánra már csak a hangzás, a ritmus maradt.
Ráadásul ezek nehéz hetek voltak.
Többször is jártam úgy, hogy mire megkérdeztem volna, csütörtök délutánra már csak a “Nincs…, mert nem is…, csak a … …. ……” maradt. Lebénultam.

Mivel ebben megakadtam, nem jöttek máshol se a szavak.
Nem ízlettek a reggeli mantrák úgy, mint azelőtt. Csak ezt a töredéket mantrázta volna a belsőm.
Nem röppentek a szavak hozzám könnyedén, mint madár száll le nagy faágra. Nem ment könnyen a Dharma-napló és nem jöttek a szavak ide, a blogra sem.
Nem erőltettem.

Aztán egyszer csak megkérdeztem, és a Megvilágosodás hétvége záróakkordjaként megkaptam Virágtól. A teljes verset.

Kiderült, hogy ez Magunam verse.

Így szól:

MagVir

Onnantól, hogy megvolt, már nem dübörgött lázasan ereimben. Elhelyezkedett szépen, mint gondos gazda a kis, hátsó kertben. Biztonságot adott, támogatást, védelmet. Megvoltak a szavak, az eredetiek. Bármikor visszatérhettem.

A vers, mint édesapa a napsütötte kertben, karba tett kézzel, bátorítón nézte, merre indul a gyermek. Onnantól minden nap, ha kellett, megjelent egy új változat bennem. Más szavak, de hasonló hangzás, ugyanabba az irányba nézve. Az eredetihez időről időre visszatérek. Aztán megint kap új színt, új ízeket. Mint a napraforgó közepe, belseje, változás közben is ott marad egy helyben.

Közben eltűnt belőlem a lázas őrület. Nem maradt más, csak nyugalom.
Aztán már az se. :)

barik

Kép innen.

 


Leave a comment

Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.

Árpi bácsi
Göncz Árpád (1922-2015)


Leave a comment

Szabad dal a farkaslétről

Fogaim között a Holddal
Ezüst-úton rohanok
Körbe vesznek, tanítgatnak
Csillagok és angyalok.

Vágtám szabad, szemem ragyog,
Torkom feszül, dalolok.
Árnyak, fények, lányok, vének,
Minden együtt: Én vagyok.

Holdezüsttel beburkoltam
Szabad, fénylő testemet,
Csillagokkal töltöttem meg
Torkomat és szívemet.

Hátra régen nem néztem már,
Előre visz hatalmam,
Lényem tiszta vezérfénye
Beragyogja fény-utam.

Virág

151


Leave a comment

Mondóka a felismerésről


Lassan lépkedek, lassan mozdulok

Egyszer, tudom én, egyszer eljutok…

Célom közel ér, közel szívemhez
Létem égsárkány, érzem: itt neszez

Voltam egyedül, voltam széttört váz
Voltam egyetlen, festett látszat-máz

Lettem végtelen, lettem céltalan
Létem égsárkány: Isten bennem van

~ Virág ~

˙136


Leave a comment

Mint

amikor egy buborék szétpattan
megtaláljuk az utat a katlanban
a selyemfüggöny zsinórral nyílik szét
elérjük lentről a víz felszínét

talajt biztosan fogunk ugrásból
hirtelen ébredünk, szép álom karjából
csecsemő szája húzódik mosolyra, fogatlanul
beér az állomásra a gyorsvonat, ki tudja, hol

mint amikor teli pohár víz az asztalra koccan
egy picike a vízből kiloccsan
mint mikor először pattan ki a dáliabimbó
és észrevesszük, ez mennyire jó

a bábjátékban a mesehős arca felderül
egy marék gyöngy a padlón szerterepül
mint sóhaj, a függöny túlsó oldaláról
hatalmas szem szőlő, közepén mag, szinte lángol

mint a jegenyefák, ha szélben susognak
megcsúszni a jégen és megtámaszkodni karral, oldalt
kitárni arcunkat a frissítő szélnek
pukkanással nyílik a palack, átadja magát a gyöngyözésnek

mint sapkát dobni messze a magasba
elérni a buszt, teli tüdőből szaladva
mint idegen helyek után otthon ébredni reggel
mint nyugodtan várni, amíg a nap felkel

elsőként lépni a friss, ropogós hóra
időben elérni, ha kezdődik az óra
mint kézen fogva vezetni gyereket, időst, gyengét
mint meghallani a kérdést, mit kendőzés rejt épp

mint elsőnek inni poros, hosszú úton a kút hideg, friss vizéből
meghallani a titkot az éj csendjéből
mint mély álomból ébredni, ami igazán jó volt
mint tél után a tavasz, amikor hideg és hó volt

mint rájönni, hogy hétfő és ez most éppen elég
meghallani egy régi kedves zenét
mint a legény, leány, akire azt mondták, derék
újra forgásba lendül a malomkerék

mint amikor az asztalnál összecsendül villa, kés
a csecsemő felsír, olyan jó sejtés
mint amikor a gyógyír végre hatni kezd
helyére ütik az utolsó szöget

szépen, lassan hasad a vászonszövet
és a vers már megy fejből is
vacsoránál elég lesz tejből is

mint amikor valami szétpukkan
felbukkan, körülnéz, kimegy vagy bekukkant

mint a kocka, ami még biztos nincs elvetve
amikor semmi, de semmi nincs elveszve

amikor visszanyerjük álmaink maradékát
és észrevesszük patakparton a békát

amikor együtt hordozunk terheket
és a gyereknél senki szebb nem lehet

amikor újra futunk, a csúcson túl
amikor üzennek, a síron túl

amikor ennél szebb már-már nem lehet
amikor nem baj, nem bánt a kikelet

amikor van még a forgóajtón túl
amikor álmunkban valaki értünk nyúl
hogy segítsen tovább, menni, hogyha lehet
és csak ezért nem fáj a kikelet

amikor megnyugszik mindaz, ami szép
egyformán, legyen bár fényes vagy sötét

amikor újra esni kezd a hó, bár
sok ember mélán már mást vár

de elmosolyodik, mert annyira szép
hó, eső, szitálás, világos, sötét

és csak könnyű kabátot, esernyőt vesz elő
olyan ez a márciust, szinte tavaszelőt
meglepőn idéző
csendes
februári
hétfő

fotó


Leave a comment

Üresbe tett

napok – pilleszárnyakon múlnak
nyúló láncszemekként
egymásba simulnak.

Szél töri kint
jégbefagyott tölgy
érrendszerét.
Bent meleg, csönd, puha, sötét –
édes, kevés beszéd.

Áldás a hallgatás.

Termékeny a Csend.

Visszaáll a Rend.

A lélegzet lélekig ér
alvás puha álmot ígér.

Csupasz még a gondolat
nem okozhat gondokat.

Egy a kicsi, egy a nagy.
Ritmus vezet, erőt kap.

A szándék az égig ér
nem néz ki
csak befelé.

Eggyé váló lenyomat
álom, emlék, mozdulat.
Nem emelnek falakat.

Csend van. Rend is. Megnyugvás.
Réges-újra kézírás.
Felhők közé, látomást.

Úgy ott, mint itt
úgy bent, mint kint.

Forgószél a sóhajtás.
Tetté váló látomás.
Sose szűnő varázslás.
Felszín alatt parázslás.

Visszahódítja tereit a rend.
Erőt ad hozzá a csend.

Egy év – csak egy pillantás.
Bármi lehet tanítás.

Egy csepp vér
egy telér.

Terhe, mint az űrszekér
végtelenben robban szét.

Sűrűsödő adás, kapás.
Téli fagyban – ellazulás.
Csillagköszöntő látomás.
Életre szóló
áldomás.

Kihagyhatatlan állomás.
Köszönetbe burkoló palást.

Ősrobbanás

Minden

Szívdobbanás.

 
Soós Bertalan képe


Leave a comment

Weöres Sándor: Örök pillanat

“Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

 

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

 

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

 

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.”

 
vers a verspatikából, kép a kincseskamerából


Leave a comment

1/2LM

Elcsordogál lassan

a nap.

A nap

amelynek ott vagyok közepén.

Szélein

mint hatalmas szélforgó szárnyán

két családtag beszél.

A rettegett betegség.

Új gyermek

születés.

  “Nincsen válasz, mert többé már nincs

kérdés.”

Majd holnap.

Kórházban

ébredés.

 fotó


Leave a comment

Bentkint

Reggel

és este.

Mélyebben érintem

magam.

 

Körülölelem az álmokat.

Vágyakat.

Belső látomásokat.

 

Megtöltöm tartalommal.

Hittel.

Szeretettel. 

Megnyugvással.

 

Aranybölcső tartja kint

a hétköznap félelmeit.

 

Én pedig eldönthetem

 

mellébújok-e

a közepébe

 

vagy maradok-e

kint.

 
fotó


Leave a comment

Nahid Bagheri-Goldschmied: Égtájak

“Mindnyájan más égtájról jöttünk,
szemünk megszokta a világtérképet.
Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett,
Izgalom fogott el bennünket.
A szeretet volt közös nyelvünk,
a Föld a mi közös bőrünk.
És minden éjjel,
midőn a Nap parazsa kihűl,
dideregve melengetem
az én keleti és nyugati kezem
a te szemed déli és északi
lángjánál.”

( Balázs Ildikó fordítása)


fotó


Leave a comment

Ajándék (a Visitor’s Present)

Egyrészt mert rímel az Andi barátnőm által ma reggel megosztott sorokra, másrészt meg mert így, ahogy van, tökéletes.

Elnézést azoktól, akik (még) nem tudnak elég jól angolul ahhoz, hogy élvezhessék.

∙ tenderheartmusings ∙

don’t be afraid to show
what you know
what you hold inside

whats kept hidden
suffocates, slowly dies
or worse what you make visible
will be perceived as a lie

only the truth that is burning well
will help you survive
a deeper knowing, a fearless thought
a feeling that consumes alive

say what is on your mind
while you’re still full of life
let go, love, express, ignite
it is definitely worth a try

my love, don’t be shy
no breath comes out of a dead self
not even a sigh!

h

View original post


Leave a comment

Li Taj-po verse Magunamtól

itt ~

 Az utolsó felhő is eloszlik,
S az égbe tűnnek a madarak.
Ülünk együtt, a hegy meg én,
Míg végül csupán a hegy marad.

                                              Li Taj Pofuji


Leave a comment

a kezdetekről…

Ez a vers nagyon sokat jelent nekem.

Mikor először találkoztunk (több éve már) rögtön megfogott, belém ivódott, azóta is itt él egy kicsit bennem.

Aztán ősszel, a Csend-elvonuláson, utolsó két sora engem választott.

Ültem a fűben, ragyogó, nyarat idéző napsütésben és néztem a betűket, míg tűztáncot nem jártak szememben.
Akkor a kis papírt szívem fölé rejtettem, a mondandót beleengedtem a Szívembe és kitárt karokkal az illatos, őszi fűbe feküdtem. A fülemben még gong-szó visszhangzott és a Pillanat annyira átjárt, azóta is könnyű megmerítkeznem benne.

Fogadjátok Virág versét nagy szeretettel:

 

CSEND

Csend van. Saját szavam
Sem hallom.
Csend van. Saját magam
Sem látom.
Minden kötött s minden
Szabad.
Minden változik és
Marad.
Belefekszem a Mindenségbe.

Nem kell, hogy bárki is
Megértse.

Janits-Szabó Virág

                                               (Kép Virágtól.)


Leave a comment

Mert ami egyszer végbement

Weöres Sándor: Öröklét

A Föld, hol az élet terem,
a mindent elnyelő sírverem
a síkság, hegy, tenger, folyó
öröknek látszik és muló.

Világűr és mennyboltozat
sok forgó égi kapcsolat
a milliárdnyi tűzgolyó
öröknek látszik és muló.

Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület mely elpörög
Múlónak látszik és örök

Mert ami egyszer végbement
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
mulónak látszik és örök.

 

 

                                 Fotó: a facebook oldalukról