Laesia

~ írások ~


Leave a comment

Őrület. Szavak.

Furcsa jószágok ezek a szavak. Észrevétlenül bekúsznak, belopóznak az ember világába, aztán ott teszik a dolgukat.

Már hetek óta egy mondattöredék járt az eszemben, járt körbe-körbe, nem találva helyet, s folytatást a végtelenben. Egy verssor, a számban éreztem a ritmust. Volt fogalmam a kezdőszavakról, visszhangoztak bennem magánhangzók. De csak nem volt még teljes, pedig már hetek, sőt néhány hónap óta erre ébredtem, sok-sok reggel.

“Nincs válasz, mert nem is kéne…” –

ez igaz volt azokra a hetekre, nyilván ezért is járt ennyire át a vers sora. De befejezés híján megakadtam benne, kerengő dervis módján járt bennem körbe-körbe, ízlelgettem különféle befejezéseket.

Nincs válasz, mert nem is kéne,
csak…
csak…
csak…

Egyik sem volt perfekt.

Valahol sejtettem, hogy a vers valamikor régen Virág szájából hangozhatott el, de hogy hol és mikor, ki a szerző és mi a folytatás… nem volt fogalmam se. És meg se kérdeztem. (Vajon miért nem???)

Trükkösen viselkedett, mert ha még reggel vagy hajnalban fel is sejlettek a szavak, délutánra már csak a hangzás, a ritmus maradt.
Ráadásul ezek nehéz hetek voltak.
Többször is jártam úgy, hogy mire megkérdeztem volna, csütörtök délutánra már csak a “Nincs…, mert nem is…, csak a … …. ……” maradt. Lebénultam.

Mivel ebben megakadtam, nem jöttek máshol se a szavak.
Nem ízlettek a reggeli mantrák úgy, mint azelőtt. Csak ezt a töredéket mantrázta volna a belsőm.
Nem röppentek a szavak hozzám könnyedén, mint madár száll le nagy faágra. Nem ment könnyen a Dharma-napló és nem jöttek a szavak ide, a blogra sem.
Nem erőltettem.

Aztán egyszer csak megkérdeztem, és a Megvilágosodás hétvége záróakkordjaként megkaptam Virágtól. A teljes verset.

Kiderült, hogy ez Magunam verse.

Így szól:

MagVir

Onnantól, hogy megvolt, már nem dübörgött lázasan ereimben. Elhelyezkedett szépen, mint gondos gazda a kis, hátsó kertben. Biztonságot adott, támogatást, védelmet. Megvoltak a szavak, az eredetiek. Bármikor visszatérhettem.

A vers, mint édesapa a napsütötte kertben, karba tett kézzel, bátorítón nézte, merre indul a gyermek. Onnantól minden nap, ha kellett, megjelent egy új változat bennem. Más szavak, de hasonló hangzás, ugyanabba az irányba nézve. Az eredetihez időről időre visszatérek. Aztán megint kap új színt, új ízeket. Mint a napraforgó közepe, belseje, változás közben is ott marad egy helyben.

Közben eltűnt belőlem a lázas őrület. Nem maradt más, csak nyugalom.
Aztán már az se. :)

barik

Kép innen.