Laesia

~ írások ~


Leave a comment

Őrület. Szavak.

Furcsa jószágok ezek a szavak. Észrevétlenül bekúsznak, belopóznak az ember világába, aztán ott teszik a dolgukat.

Már hetek óta egy mondattöredék járt az eszemben, járt körbe-körbe, nem találva helyet, s folytatást a végtelenben. Egy verssor, a számban éreztem a ritmust. Volt fogalmam a kezdőszavakról, visszhangoztak bennem magánhangzók. De csak nem volt még teljes, pedig már hetek, sőt néhány hónap óta erre ébredtem, sok-sok reggel.

“Nincs válasz, mert nem is kéne…” –

ez igaz volt azokra a hetekre, nyilván ezért is járt ennyire át a vers sora. De befejezés híján megakadtam benne, kerengő dervis módján járt bennem körbe-körbe, ízlelgettem különféle befejezéseket.

Nincs válasz, mert nem is kéne,
csak…
csak…
csak…

Egyik sem volt perfekt.

Valahol sejtettem, hogy a vers valamikor régen Virág szájából hangozhatott el, de hogy hol és mikor, ki a szerző és mi a folytatás… nem volt fogalmam se. És meg se kérdeztem. (Vajon miért nem???)

Trükkösen viselkedett, mert ha még reggel vagy hajnalban fel is sejlettek a szavak, délutánra már csak a hangzás, a ritmus maradt.
Ráadásul ezek nehéz hetek voltak.
Többször is jártam úgy, hogy mire megkérdeztem volna, csütörtök délutánra már csak a “Nincs…, mert nem is…, csak a … …. ……” maradt. Lebénultam.

Mivel ebben megakadtam, nem jöttek máshol se a szavak.
Nem ízlettek a reggeli mantrák úgy, mint azelőtt. Csak ezt a töredéket mantrázta volna a belsőm.
Nem röppentek a szavak hozzám könnyedén, mint madár száll le nagy faágra. Nem ment könnyen a Dharma-napló és nem jöttek a szavak ide, a blogra sem.
Nem erőltettem.

Aztán egyszer csak megkérdeztem, és a Megvilágosodás hétvége záróakkordjaként megkaptam Virágtól. A teljes verset.

Kiderült, hogy ez Magunam verse.

Így szól:

MagVir

Onnantól, hogy megvolt, már nem dübörgött lázasan ereimben. Elhelyezkedett szépen, mint gondos gazda a kis, hátsó kertben. Biztonságot adott, támogatást, védelmet. Megvoltak a szavak, az eredetiek. Bármikor visszatérhettem.

A vers, mint édesapa a napsütötte kertben, karba tett kézzel, bátorítón nézte, merre indul a gyermek. Onnantól minden nap, ha kellett, megjelent egy új változat bennem. Más szavak, de hasonló hangzás, ugyanabba az irányba nézve. Az eredetihez időről időre visszatérek. Aztán megint kap új színt, új ízeket. Mint a napraforgó közepe, belseje, változás közben is ott marad egy helyben.

Közben eltűnt belőlem a lázas őrület. Nem maradt más, csak nyugalom.
Aztán már az se. :)

barik

Kép innen.

 

Advertisements


Leave a comment

When I fell in love with Freedom

I was thinking about why I was not writing here since 2015 summer.

Many things had changed then.

A friend of mine once said it was a blessing to be able to help that many people (he used the words ‘kegyelmi állapot’) and it is so true I couldn’t say it better.

I felt Green Tara so many times behind me, above me, inside me and instead of me that I will never lose her. I will never lose feeling her. I am so thankful for it. Köszönöm.

But the people I met, talked to, loved, respected and helped have long gone by and so did the actual situation. Even friendships perished with distance and time. Rules and border control have changed and so did the routes and paths which made our abilities as volunteers limited, restricted and changed.

But something has stayed with me since then which made me not to stop all the so-called caritative work against so much difficulties. Something I still found in it – till now.

I knew words only come to me, come this blog when there is silence.

But I was much more active than any time in my life before and I enjoyed it a lot.

What was it that I enjoyed so much to give up my personal life, my time for sleep, all my beloved hobbies and also this blog and silence for?

My Masters would say: look behind. See what you can find there?

What was that I found in the chaotic bustle of 2015 summer and also in another form since then?

Today I was running early in the morning in blessed gentle rain listening to the Colors of the Wind and I found my peace and silence to see what is common in all the things I love:
dancing
singing
running
love (when support of a man gives me the courage and self-confidence to be myself).

It is freedom.

And this is the reason why I don’t go and do what my friends usually do and I also think of as good things like going to demonstrations, talk groups or partying.

Half is not enough.

And I only seek where I can find it totally.

It was freedom what 2015 summer brought here to this small country. Seeing so many people fleeing from war to safety, from indignity to an expected prospering life or even seeking for financial freedom. I will never forget the power making thousands of people give up their lives and move to the unkown. I will never forget their words, their smiles, their hands, their children, their eyes.

And I know I should never forget, I should never lose sight of seeking only where this freedom points to.

~ ˇ ~

To say it clear: freedom can only point to Freedom.

~ ˇ ~

It was a great adventure (jó mulatság, férfimunka volt). So far, so good.

Let’s see what has remained.

I will always be thankful.

Köszönöm
Thank you
Manana
Tashakor
Shukran
Спасибо (but tоварищи, really… never come back please…
you know… Blue and Black Taras in me are always ready for a good fight)


Leave a comment

Szabad dal a farkaslétről

Fogaim között a Holddal
Ezüst-úton rohanok
Körbe vesznek, tanítgatnak
Csillagok és angyalok.

Vágtám szabad, szemem ragyog,
Torkom feszül, dalolok.
Árnyak, fények, lányok, vének,
Minden együtt: Én vagyok.

Holdezüsttel beburkoltam
Szabad, fénylő testemet,
Csillagokkal töltöttem meg
Torkomat és szívemet.

Hátra régen nem néztem már,
Előre visz hatalmam,
Lényem tiszta vezérfénye
Beragyogja fény-utam.

Virág

151


Leave a comment

Mondóka a felismerésről


Lassan lépkedek, lassan mozdulok

Egyszer, tudom én, egyszer eljutok…

Célom közel ér, közel szívemhez
Létem égsárkány, érzem: itt neszez

Voltam egyedül, voltam széttört váz
Voltam egyetlen, festett látszat-máz

Lettem végtelen, lettem céltalan
Létem égsárkány: Isten bennem van

~ Virág ~

˙136


Leave a comment

Lenyomatot képeznek

  a város felett.

Az emberek elmennek mellettük.

Ők egy másik dimenzióban, párhuzamosan léteznek.

Keveset fogadnak el. Keveset esznek.

Nem ellenségesek, de maguktól nem közelednek.

Kivéve a tinédzserek. :)

Csodaszépek a gyerekek.

Nem mondják, de látszik rajtuk, hogy fájnak a sebek.

És csak jönnek és jönnek

mennek és mennek.

Messziről. Gyalog.

Ki tudja, hova mennek.

Bár más néven nevezzük

Egy az, amiben hiszünk.

A szeretet egy.

Ő vigyázzon rátok.

Óvja minden léptetek.

Átmeneti vendégeink

Ég áldjon benneteket.

mig4

mig2 Gyöngyi képei


Leave a comment

Egy kis csend.

Ellátogattunk a vadonba, a Holdfarkas-forráshoz. Sok lény közé.


(Susan Seddon Boulet képe)

`o  `o´  o´

Most egy kis szünet, azután….

Hamarosan újra találkozunk.

Addig is, aki szeretne néhány  vidám percet, 
nézze meg ezt:
http://tinyurl.com/n7dolaw


Leave a comment

Városi Jógi elvonulás: Szabadon a Városban

 

Szerdától elvonulunk. A Városi Jógi elvonulás alatt keletkező írásokat valószínűleg csak később teszem föl.
Úgyhogy most egy kis szünet. :)

Gyertek el Ti is, ha szeretnétek megismerni a hétköznapokban is könnyen használható, praktikus, mégis sok kincset rejtő gyakorlatokat, látásmódot, módszereket.

 

Itt találjátok a címet. 

Fotók: 1, 2.


Leave a comment

Lótusz-gyakorlat

Kőbánya-Kispest. Metró. Leülök.

Szombat kora reggel. Táncedzésre jövök.

A Pöttyös utcánál többen leszünk.

Átadom a helyem.

Jószívű néni, csupa mosoly-ránc. Időszítta fürtök, búzavirágkék szemből jövő mosolygás. A helyet el sem fogadná.

-Nem kell, Kedves, nem megyek soká.

-Tessék csak, nekem úgyis mindjárt itt a végállomás…

Pár szót váltunk. Megdicsérem a csokrát.

-Igen, a kertben szedtem. Ma reggel. Saját…

Majd hirtelen átvált.

-A temetőbe viszem.

Szája szűk csík, szorosra zárt. Cipőre szögezett tekintet. Nem néz többet rám.

Mondanék valamit, de nincs helye most a szónak. Nos, akkor… hogy is van az a gyakorlat?

Zöld Tára, Fekete Tára, lótuszvirág, hinta. Minden nőt ráültetek, kislányt, barátnőt, nagyit, anyukát. A társaság ül a virághintán. Az Istennők kacagva lóbálják.

Hirtelen szúrós tekintetet érzek. Odakapom a fejem. Néznek.

Egy alig négy hónapos baba-Istennő. Átható kék szemek. Annyira erős a jelenléte, hogy apukája, aki a kenguruban tartotta, szintén végig engem nézett. A gyakorlatot hagyom feloldódni. A metrókocsi megtelik fénnyel. Lopva a nénire sandítok. Ő is feloldódott. Engem néz. Rámmosolyog.

Mielőtt leszállnék, halkan odasúgom:

-Ma én is búcsúztatok. Nagymamám születésnapja lenne, és annyira jó ötletet adott: lila orgonát veszek a sok sárga virághoz.

Megértette.

Visszamosolyog.

* * *

Köszönöm, Virág, a hatékony gyakorlatot.

Marlene Sarroff képe


Leave a comment

Li Taj-po verse Magunamtól

itt ~

 Az utolsó felhő is eloszlik,
S az égbe tűnnek a madarak.
Ülünk együtt, a hegy meg én,
Míg végül csupán a hegy marad.

                                              Li Taj Pofuji


Leave a comment

Séta az Aranyhídon

Mottó:

“Porba hullt szavak
mellett megyek – suttognak:
Veled mehetek?”

~ ˇ ~
˘

Fotó: Cselya Zoli

                                                                                                     ~ 

2013. november 17., a Városi Jógi Akciócsoport színre lép.
Lépésmeditáció a Margit hídon.
Aranyfényben úszó, mozgalmas, fővárosi vasárnap délután.

Szikrázó napsütés.

  1. Beleröptetem a magammal hozott virágot a vízbe. A híd közepén perdül-fordul, azután, még mindig forogva, lassan alászáll a Mélybe.
    .
  2. Amikor megérkeztünk, Mirkó egy kicsit nyűgös volt. Jött a foga, belázasodott. A sétáló meditáció végére megnyugodott. Babakocsijában ülve szép csendben elaludt.
    .
  3. Egy férfi siet előre a hídon. Feleségéhez fordulva félhangosan mormol.

    Andalognak – mondja.

    A…. – kapta fel bosszúsan fejét az “A” betű.

    Nnnn… – súgta a szélbe az “N”, karöltve korzózó dédmamákat idézve.

    Da.. – halkult el csendesen, mozgás közben és a férfi fejében motoszkálni kezdett egy gondolat.

    Log… – a pislákoló láng erőteljes sóvárgássá izmosodott. “Én is Veletek mennék!” – kiáltotta a gondolat.

    Nak… – halkult vissza szépen a Csendbe. “Hiszen megyek én is. Megyek Velük… Veletek.”

                                                                                             ~ o ~
                                                                                                

Ennek a történetnek nincs több csattanója. Sőt. Nincs még ennyi sem.

Fotó: Réhahn Photography


Leave a comment

Városi Jógi hangulat

Megyek az utcán.

Véremben lüktet egy mantra.

Felnézek az égre, fénysziporkák kápráznak. Lenézek a földre, a levelek ragyogó mandala-táncot járnak.

Az emberek rámmosolyognak. Vagy továbbmennek.
Utat engednek. Vagy nem.

Köszönök a fáknak, a hegyeknek, a folyónak, éppen úgy, mint gyerekkoromban.
Ők visszaköszönnek. Tudják, hogy hozzájuk tartozom.
Ezt én is tudom.

Egyszerű minden.

Egyszerűen élem a hétköznapot.
Egyszerűen

élem a Csodát.
Kelt 2013. novemberében, Városi Jógi elvonulásban


Fotó: Réhahn Photography