Advertisements
Category Archives: Uncategorized
Nem keresem a tényeket, meglátom a lényeget, legyőzöm az érveket, engedem az éveket
Nem számolom az éveket
Ellaposítom a tényeket
Szeretem a szépeket
Figyelem a véneket
Nem másolom az éveket
Figyelem a fényeket
Szeretem a szépeket
Elhagyom az érveket
Szeretem az éveket
Ölelem a félelmet
Nem keresek élelmet,
Életet, se képeket
Figyelem a népeket
Egyetlen egy lélegzet
Hegyen ül és hegedül
A kis tücsök egyedül
Amikor az Esthajnalcsillag vezet
.
Annyi színt szőhetek az életembe, amennyi csak létezik.
De nem szőhetek bele MINDEN színt.
Félelmek.Meztelenség.Felvállalás
Mert mi van, ha megmutattam magam és mégsem sikerül? – ehhez a felismeréshez csak pár könnycsepp járt. Nem adtak többet a Dákinik. Valószínűleg ők jobban tudják.
Őrület. Szavak.
Furcsa jószágok ezek a szavak. Észrevétlenül bekúsznak, belopóznak az ember világába, aztán ott teszik a dolgukat.
Már hetek óta egy mondattöredék járt az eszemben, járt körbe-körbe, nem találva helyet, s folytatást a végtelenben. Egy verssor, a számban éreztem a ritmust. Volt fogalmam a kezdőszavakról, visszhangoztak bennem magánhangzók. De csak nem volt még teljes, pedig már hetek, sőt néhány hónap óta erre ébredtem, sok-sok reggel.
“Nincs válasz, mert nem is kéne…” –
ez igaz volt azokra a hetekre, nyilván ezért is járt ennyire át a vers sora. De befejezés híján megakadtam benne, kerengő dervis módján járt bennem körbe-körbe, ízlelgettem különféle befejezéseket.
Nincs válasz, mert nem is kéne,
csak…
csak…
csak…
Egyik sem volt perfekt.
Valahol sejtettem, hogy a vers valamikor régen Virág szájából hangozhatott el, de hogy hol és mikor, ki a szerző és mi a folytatás… nem volt fogalmam se. És meg se kérdeztem. (Vajon miért nem???)
Trükkösen viselkedett, mert ha még reggel vagy hajnalban fel is sejlettek a szavak, délutánra már csak a hangzás, a ritmus maradt.
Ráadásul ezek nehéz hetek voltak.
Többször is jártam úgy, hogy mire megkérdeztem volna, csütörtök délutánra már csak a “Nincs…, mert nem is…, csak a … …. ……” maradt. Lebénultam.
Mivel ebben megakadtam, nem jöttek máshol se a szavak.
Nem ízlettek a reggeli mantrák úgy, mint azelőtt. Csak ezt a töredéket mantrázta volna a belsőm.
Nem röppentek a szavak hozzám könnyedén, mint madár száll le nagy faágra. Nem ment könnyen a Dharma-napló és nem jöttek a szavak ide, a blogra sem.
Nem erőltettem.
Aztán egyszer csak megkérdeztem, és a Megvilágosodás hétvége záróakkordjaként megkaptam Virágtól. A teljes verset.
Kiderült, hogy ez Magunam verse.
Így szól:
Onnantól, hogy megvolt, már nem dübörgött lázasan ereimben. Elhelyezkedett szépen, mint gondos gazda a kis, hátsó kertben. Biztonságot adott, támogatást, védelmet. Megvoltak a szavak, az eredetiek. Bármikor visszatérhettem.
A vers, mint édesapa a napsütötte kertben, karba tett kézzel, bátorítón nézte, merre indul a gyermek. Onnantól minden nap, ha kellett, megjelent egy új változat bennem. Más szavak, de hasonló hangzás, ugyanabba az irányba nézve. Az eredetihez időről időre visszatérek. Aztán megint kap új színt, új ízeket. Mint a napraforgó közepe, belseje, változás közben is ott marad egy helyben.
Közben eltűnt belőlem a lázas őrület. Nem maradt más, csak nyugalom.
Aztán már az se. :)
Kép innen.
Én döntök, hogy élem-e a pillanatot.
Egyetlen fénysugár elég ahhoz, hogy visszatalálj a napba.
Földlakó. A földön lakó.
Földönlakó lettem. Földönfutó nem, mert nem futottam, de lakó igen.
Igaz, csak átmenetileg. Három napra. Három nap egy esztendő, belefér minden, az egész világ is. Megváltozhat, megváltoztathat mindent. Engem.
Földön laktam, mert éppen nem volt máshol. Földön ültem, földön ettem, ha volt mit, keveset. Földön aludtam, a csillagos ég alatt, igaz, csak egy órácskát, de álmodtam szépeket. Földön beszélgettem, a földet éreztem, a földön WC-ztem, ha kellett.
Nem értettem a körülöttem beszélők nyelvét, így magam is kicsit földönfutó, határon kívüli… földönkívüli lettem.
A Keletiben most okafogyottá válván egy nagy horvát menekülttáborba mentünk segíteni hétvégére.
Nem szerveztük agyon a dolgot, nem volt szótár, se térkép. Nem volt nálunk étel, fekhely, meleg ruha, váltott pénz. Amikor indultunk, még az úticél se volt biztos, változott, ahogy kavargott sok esemény.
Tovarnikban kötöttünk ki a végén.
Többezres ‘tábor’, egynapos múlt, szokás szerint így történt.
Volt tennivaló bőven, láttam én.
Tolmácsoltam, felcserkedtem. Több hektóliter tejet pohárba öntöttem. Ezer és ezer szendvicset kentem… Képletesen. Vagy nem. :)
Estefelé beszélgetni kezdtem. Eddigre már jól az emberekbe vegyültem, közébük elegyedtem.
Nekünk se volt meleg gúnyánk, a helyi szervezők nem mindig adtak enni az önkénteseknek, nem volt folyóvíz, ami már egy nap után is hiányzott, mások mondták meg, mit csináljunk, idegen nyelven. Átéreztem a helyzetet. Pedig tudtam, pontosan tudtam, végig tisztában voltam vele, hogy nekem ez csak majdnem. Sőt, alig. Hiszen látom a végét, pár nap múlva visszatérhetek a saját, rendezett életembe, a saját, megszokott fekhelyemre.
Mégis jó volt így. Fárasztó, de jó nagyon.
Este beszélgetés. A legjobb. Gyönyörű huszonéves srác jött, a családjával érkezett aznap Irakból. Anyukája roppant fiatalos és még gyönyörűbb volt.
Mécsest gyújtottunk, majdnem százat és sokan telepedtek körénk. Mindig így van ez, ha valami elkezdődik. Anyukával képeket, történeteket cseréltünk és könnyeket. Egy újabb sors, egy újabb történet. Egy újabb kisunoka, aki háborúban, nagymama nélkül nő fel.
Parfümöt kaptam ajándékba. Tőle.
Én, aki a földre épp csak egy napja érkezett. Csoda, ha ettől is könnyezek?
Csókot váltottunk, ölelést. Mindentudó pillantás, örök szövetség.
Az udvarias fiú pedig ugrott és tiszta zsebkendőkkel ott termett.
Anyukájának hozott. És nekem.
A pici, maszatos, nem rokon, de útitárs kisfiútól, akivel megosztották a sátrat, csokit kaptunk és puszit, magától.
Csokit, ölelést, szeretet.
Sok-sok köszönetet.
Mosolyokat.
Hihetetlen, de igaz történeteket.
Jó példát, számtalanszor.
Hogy a férfi a nő helyett viszi a csomagot.
Hogy kisimítják a plédet, ha odamegyek.
Hogy kérik, üljek le közéjük és felajánlják, ha van, az ételük.
Hogy beszélnek, kis idő múltán, önmagukról. Idősek és fiatalok. Nők, férfiak, gyerekek.
Hogy megosztják a sorsukat, személyes élményeket. Vágyakat, álmokat, úti célt és terveket.
Hogy rám bízzák maguk. Pedig csak sejtik, nem tudhatják, tényleg segítek-e. Egy jó vagy téves információn sok múlhat. Idejük, biztonságuk, sorsuk.
Soha nem veszik el, amire nincs szükség. Mindig pontosan tudják, mennyi az elég.
Ajnározzák a gyerekeiket. Akik gyönyörűek. A férfiak is hozzák-viszik őket. Fogják a kezüket, játszanak velük, közéjük ülnek.
A nők nagyon összetartanak, ahogy rendes népekhez illik. Meg a férfiak is. A gyerekeket, nőket mindig, mindenhol előre veszik. Nélkülözve is.
Vidámak, kedvesek, jó kedélyűek. A legtöbbet hallott szó: “no problem”. Meg persze ‘THANK YOU’, ezt tudja és hangosan szavalja minden gyerek.
Mint kántálás, mantra száll az égig. Megtanítják nekik, ahogy születnek. Mert van, hogy nem bízhatnak másban, csak ebben.
Jóindulatú befogadóhelyekben. Majd egyszer, valahol, valahogy. Idegen nyelven.
A sok ‘pretty lady, sister, you are a good woman, angel’. Mert adtam egy tál ételt. Meghallgattam őt. Bekötöztem egy sebet.
A hálás mosolyuk a szinte semmiért. Újra és újra. Hihetetlen.
Szombaton este a hangulat nem volt érzelmes, inkább vidám.
Míg mi a tűz körül ültünk és hallgattunk, mellettünk fociztak. Sok ember, ötvenpár…
Látható szabályok, csapatok és kapu nélkül, csupán szabadon, szélbe kiáltva a mozgás örömét.
Önjelölt énekestől szerenádot kapok.
Cigarettára gyújtott, akinek volt vagy kért, kapott. Újabb kisgyerek jött és mindenkinek darabka dugicsokit adott.
Egy önkénteslány a helyi asszonyoktól szakajtónyi forró lekvárosbuktát hozott.
Megtanítottam nekik a bukta szót (sajnos nem tudom horvátul).
A gyönyörű asszonnyal fejben recepteket cseréltünk, hallottam, ahogy elmagyarázta fiának, hogy ez nem az, amire gondolt, kelt tészta volt.
Lassan elálmosodtunk.
Már nem beszéltünk, csak mosolyogtunk.
Rég kiveséztük már, hogy rájuk Németország vagy Skandinávia vár és hogy igen, vannak még jó magyarok. Nem azok, akik ellátták a bajukat előző nap Horgoson.
Beszélgetünk, hallgatunk, énekelünk, álmodunk.
Ölelgettünk gyerekeket, fényképeztünk sötét szellemeket.
Még több mécsest gyújtottunk, egyre többen és többen jöttek a körbe.
Az egész világ ott volt velünk, lecsüccsenve a földre.
Aztán hatalmas, gyönyörű vihar kerekedett.
Sátrak szálltak szanaszét a szélben.
Kopogós eső verte a port, a földet.
Értük busz jött.
Messziről.
Nem tudtuk honnan és azt se, hogy merre.
Kérdőn néztek.
Bólintottam.
Felszálltak rá.
Továbbmentek.
Parfümillat maradt utánuk, mely a szélbe vész
és soha el nem fogyó könnyek.
Mozaikok.
Az asszony a fa alatt, népes családdal. Nem akart elfogadni ételt. Majd a gyerekek kedvéért mégis elfogadta.
Nem voltak közös szavak. Az Égre bökött, hiszek-e.
Bólintottam.
Hatalmas ölelést kaptam…
A kislány, aki buborékfújót, kifestőt és új cipőt kapott. A Jókai tértől a Nyugatiig fogta a kezem és kacagott. Nem tudta abbahagyni, póniként ugrándozott. Összenéztünk az anyukával. A szeme neki is csillogott…
A fiú, aki sok más társával együtt sérülten jött. Egyedül volt. Törött kezét Szegeden röntgenezték, de gipszet nem kapott. Ki tudja, mióta hurcolta így a kevés cuccot. Megközelíthetetlenül szótlan, magába forduló volt.
Fájdalomcsillapítót, vizet, telefonos tolmáccsal útbaigazítást, néhány jó szót kapott. Hirtelen magához tért, mint kitikkadt, este meglocsolt virág. Ledőltek a nyelvi korlátok. Húsz perc volt még a vonatindulás, s ő a lánykérésig jutott…
A Keleti kövén, szabad ég alatt, késő este, idősebb nő az ölében gyermeket altatott. Otthoni dalait énekelte. Szeméből könny patakzott. Férje összeszorított szájjal ült, tekintete a távolba mutatott. Talán Németország fele. Vajon mire gondolkodhatott…
A férfi, aki a parkban, éjjel, csupaszív doktornőnk kezei között, fáról lógó infúziótól, kedves beszédtől és sok hallgatástól végül magához tért a sokkból. Evés előtt (illetve helyett) inkább imádkozott.
A hajnalban érkező fiúnak megígérni, akinek elrabolták tényleg mindenét, hogy megtalálom és utánaküldöm a testvérét. Ő, a rendes, bemegy a táborba, Debrecenbe. Ott vár majd, amíg… Aztán hallgatni telefonvégen a csöndet, várni, amíg keres és nem talál. Nem ismer ilyen nevet a BÁH. Helsinkinek írtam. Nem reagált.
Szegedi segítővel, Ákossal hajnalra, postavonatra várni. Pashto-t tanulni élőben. Nem google translatort bogarászni. Kuncogni magamban, hogy tegnap a fiúkkal a telihold volt a téma. Most a számokat vesszük egytől ötig, hogy férfitársaság is van néha.
Benzinkútnál térképet venni. Rögtönzött földrajzórát rendezni. Nem, Zugló Vasútállomás még nem az osztrák határ. Bicskére a Déliből megy vonat, Keletiből amarra jár. Nem, Magyarországgal nem szomszédos Németország. (Közben elgondolkozom… tudom-e, merről jöttek? Mekkora táv másfél hónap gyalog? Afganisztán harmadik legnagyobb városa mi lehet vajon? A Keleti-László kórház útvonalat már mindketten ismerjük. Ezt vajon én tudom?)
Az este a mécsesekkel, kis, majd egyre nagyobbra bővülő körben. Amikor buktát kaptunk és rétest (nem hiába voltam előtte több napon át éhes). Könnyekért mosoly, ölelés, parfüm járt cserébe. Meghatott, de nem mondom, hogy megérte. Bár inkább maradhatott volna a család békében, biztonságban, egyben. Nem lett volna szükség erre az egészre. De az ölelést soha nem felejtem.
A kameruni testvérpár, igen. Szemem láttára olvadtak egybe. Még Athénban szakadtak el egymástól, azóta külön jöttek. Majd éjjel egykor, köszönhetően a véletlennek, a kelenföldi vasútállomáson egymásra leltek.
Külön táborba szólt a családtagok papírja, ez volt számomra az első ilyen eset. A Helsinki-s ügyvédet az éjszaka közepén vajon felkeltsem-e?
És itt jött szembe az első rendes rendőr: ha nem adják másképp parancsba, az éjfélkor lejárt papírokkal a kisgyerekes család hajnal 4-ig az utcán maradhat.
Erről meggyőzni őket volt a nehezebb. Fél lábbal már a taxiban. Hogy ne késsék le a határidőt, eltaxiznak Győrbe. Csak éjfél előtt odaérjenek.
Sok-sok integető kéz, arc, mosoly a vonatokról, sok köszönet. És közben pontosan tudom, ha van még pár perc, lett volna étel vagy meleg ruha is a raktárból. De fütyült a kalauz. Lejár a papír. Menni kellett.
A fő ételosztó, Baba, aki éjfél után jóval (miután a családok jól, a többiek pedig lehetőség szerint el lettek látva) kihoz az inge alatt 25 müzliszeletet a kamasz fiúknak. Hiszen gyerekek még ezek – mondja. És osztogatja nevetve a raktár napközben rettenthetetlen, szigorú ura.
Hirtelen felindulásból benzinkútra menni, este tíz órakor száz jégkrémet venni. Forró nyári estén kamaszfiúkkal tömött vonatra Kőbánya-Kispesten, feltenni. Ice cream. Ice cream??? Nem hiszik. Majd igen.
Mosolyokat bezsebelni. :)
Purdét fürdetni anyukával együtt. Több hét szenvedés, nélkülözés után. Mekkora kincs a langyos víz, a tiszta ruha, szappan, babakád…
Végigmenni a Keletiben úgy, hogy már nincs nálam semmi, mindenem elfogyott. Pedig nehéz szatyrokkal indultam, mint mindig. Vasárnap, boltok bezárva, szívem szakad meg, de ennek a babának egy korty tejet sem adhatok. Csak egy mosolyt az anyukának. Félek, vajon elfogadja-e. Visszamosolyog…
Elsírni magam, újra és újra, amikor megérkezem, a földön, piszokban fekvő tömegek láttán. Ez itt az én kormányom műve? Ez az én hazám?
Végignézni a facebook-falamon. Se cuki fotók, se nyaralás, se képek, se okos mondatok. Csak ‘hozzatok ételt, 100 ember jött a vonattal, hol aludjanak?’ mindenhol…
Idegenekkel facebook-barátságra lelni, a világ száz tájának önkénteseivel szó nélkül tenni-venni. Együtt kenni szendvicset, együtt osztani tejet, segíteni orvoshoz jutni, várni a peron mellett. Nem nézni, kérdezni, ki honnan hova. Csak nyújtani a kezet. És csodálni, napról napra, hány más ember van ugyanígy vele.
Dadogni a rádióban, először. Visszautasítani, másodszor. Majd rutinosan, hajnali 4-kor, felcsörgetni mindenkit, ha baj van. Sajtót hívni, közleményt fogalmazni, nyilatkozni. Szépen beszélni angolul. Most csak ez van. Egyedül ebben bízhatok.
Nem adni a telefonom, belül zokogni, hisz gyerek még. Csak egy rövid hívást kért. Tudom.
Magyar szám, rövid hívás, szinte biztosan csempész. Ez még az első hét. Nem tehetem, magamat és a további önkéntesmunkát veszélyeztetném. Meghalok bele, de a szabály az szabály, főleg, ha magamnak szabom.
Pár nappal később nézni, amint bátrabb önkéntestárs telefonján írja haza egy meglett férfi: MOM WE ARE IN HUNGARY. WE ARE SAFE NOW.
Próbálni nem sírni….
Amikor az orvosi parányi WC-jében egyszerre vetkőzik ekcémás férfi, mosdóban gyereket fürdetünk, a gasztrovírusok parancsának engedelmeskedve meg többen is rohannánk befelé – összeütközni és egymásra nevetni. Aztán, khmmm, ha kell, ruhát cserélni….
A csempészekre mint világ szégyenére nézni. Majd megtudni, hogy nem vonattal mentek az enyémek (akkor még leszedték volna őket). ‘By car, by car’ – mondják a többiek. “Thanks god… they are safe now.” Ismétlem utánuk, teljes meggyőződéssel: INSHA ALLAH.
Esti programról kicsípve érkezni. Közéjük a földre, Keleti kövére ülni. Dicséretet bezsebelni. Hirtelen burkát viselő nő jön, én is önkéntelenül összehúzom ruhám. Bár 40 fok a meleg és felöltöztem rendesen, hátha őket zavarja tán? Egyszerre vágják rá, nem, nem… Megmutatják a világ összes kamaszos báját, ‘no problem, we are in Europe now’. Mintha hónapok óta gyakorolnák… Mindenesetre meggyőznek, dől a nevetés mindenfelé, nem fiúk már. Férfiak, bizony, én pedig gyorsan állig begombolkozom. :)
A táskámban maradék rágót találok. Még az ‘afgán parkban’ szóródott szét. Kis fogadott fiam csomagolta össze így szépen, rendben, azonnal nyúlva érte, szorgosan. Azóta is érintetlenül ott, a táskám legmélyén van.
Németországból jött afgán önkéntesnek az első pár szó után azonnal átadni a munkát, felelősséget, pénzt. Hagyni, hogy csinálja egyedül, mert nála jobban senki nem érti a dolgot, őt semmi pénzért le nem cserélném.
A kislány, aki aznap este először jött ki önkéntesnek. Napközben youtube videókról tanulta az iráni laposkenyeret. Nemzeti ételeiket.
“Jól fog esni nekik egy kis hazai” – ő írta a facebookra így.
A segítő kezek, minden nap, tucatjával, ahogy összeérnek a nagy asztal felett. Bérkocsis utca. Futószalagon kenjük a szendvicseket.
Egymást borotváló férfiak. Béke, testvériség. Miért ugranak be mégis erőszakos képek, ahogy villan a borotva, torokhoz ér a kéz? Csak nem az én agyam is a média mossa rég?
Önkéntestárs, aki hajnalban, éjszaka, ágyból ugrasztva is képes kimenni az állomásra a kismamáért a vihar közepén. Aki 20 percen belül ruhát, vizet, feltöltött telefont hoz az állomásra. Sorsok, életek múlhatnak rajta. Aki egy személyben, egyedül, vagy a többiekkel van kint, máskor ingben a tévében, JÓL nyilatkozik. Akitől megtanultam, mikor szükség van rá, nem kell félni, ha az ember mentőt hív vagy hivatalba jár. A jó, a legjobb példám. Köszönöm, András.
Rengeteg önkéntes, segítő, telefonvégen tolmács. A városban vagy a világban, bármely részén. Nélkülük félkarú óriások lennénk. Urdu, pastu, fárszi, dari, arab, török, francia, angol. Csak egy gombnyomás a kórházban és mehet a vizit kihangosítva, több nyelven. Milyen jó…
A rendőrök, közterület felügyelők, sofőrök, takarítók, vasutasok, akik teszik a dolgukat az egyre nagyobb nyomásban. Személyesen nagyon sokat segítenek nekünk. A parancs, utasítás viszont jöhet, jön. Nekik sem könnyű, tudom.
VÍZ, az éltető víz a melegben, az első mosakodás a kútnál, a ‘Magyarországon a csapból ivóvíz’ soknyelvű felirat, a mindent lemosó, áldást hozó esti zivatarok. A raktárba hozott és kivitt, kiosztott víz, a nedves törlőkendők. A könnyek, infúziók, legális vagy rejtett, titkos, magánlakásokon adott fürdők. A strand, ami most érdeklődés hiányában elmaradt sokunknál – este mégis emlegetjük.
Az ölelés, amikor nyakamba borult. Megtaláltuk egymást egy nap keresés után a rendőri intézkedéstől felkavart városban azzal, akinek a testvére még súlyos betegséggel kórházban van.
Az esti, megtartó teázás a Keleti csupasz kőpadlóján. Emberek mennek el, gyerekek játszanak. Lufi pukkan. Ő hirtelen be a takaró alá. Én is megijedek, de nem annyira. Pastu nyelven magyarázza, hogy bomba, bomba és közben nevet teliszájjal. Mind nevetünk. Én nem annyira.
Aztán az első nyelvleckém, ő anyanyelvén beszél, én is, hagyjuk az angolt és kiderül, nemcsak az öccse maláriás, neki meg lelőtték a tálibok az autóját. Háromszor perdült, a feje azóta is fáj. Ki kéne vizsgálni, talán agyrázkódás. Nem, nem megy magyar kórházba. Menni kell tovább…
Három nap múlva fogad el ételt (ha muszáj), öt nap után nyílnak meg a szavak. Az utolsó éjszakán shiatsu a csillagok alatt. Még mindig a Keleti kőpadlóján. Rég lejárt papírokkal… ‘No problem’ – mondják. Ők nem aggódnak. Lassan már én sem. Nem annyira.
Rendben lesz a feje, szerencsére (nagyjából).
És az élete? Remélem, az is. Szívemből kívánom. Ő, meg az öcsi már nem egy a napi (1)500-ból.
A rendőr, aki lejön, kávézik és megbeszéljük. Hogy nem bántják őket. Hogy lesz-e razzia. Mikor, hány ember, merről. Hogy felszállhat még a hajnali vonatra, igen. Vigyázni fog rájuk. Hacsak nem jön parancs.
A kiserdőben három gyermekével két napig étlen-szomjan bolyongó, törökül beszélő asszony, aki fájdalmában kiáltva, sírva kezet csókolt (borzasztó…), majd összedugtuk a homlokunk hosszan, zokogva-vigasztalva… a ‘SEMMI’ feliratú cetli a cápataxistól már rég az önkéntestárs autópadlóján van.
Fejet összedugva mp3-at hallgatni közösen a várakozás hosszú óráin át…
Majd a saját zenéjüket tölteni fel ugyanoda, és nézni a hatást.
Good bye-t integetni a kislánynak, akivel a délutánt átjátszottam, a nőnek, akinek enni adtam, a férfinak, aki az egész életét elmesélte. A legjobbakat kívánni a szívemben és tudni, hogy soha, de soha többet nem látom őket. A peron másik végén újra 65 ember vár…
Rábeszélni a mérges, nem józan hajléktalant, hogy ne vegye el a talpalatnyi földet. A végén kabátot ajándékoz az egyik fiúnak.
Menni, híreket keresgélni, tolmácsot hívni és hogy a lehető legjobb módon segítek, csak remélni.
Viccelődni velük, milyen lesz, ha holnap már nem lesznek itt.
Remélni, hogy így lesz. De nem. Itt vannak megint. Várni a fuvarra, sokáig hiába várni.
Az orvosi rendelőben kétcsíkos tesztet látni.
Betegen feküdni, lázasan, majd felállni.
Hasonlóan segítő, halálosan fáradt, végletekig terhelt önkéntesekkel kommunikálni. Határokat szabni, békíteni, nem játszmázni.
Félni. Már nem félni, majd újra félni. Csempészről, cápataxisról az utast lebeszélni.
Virágnak örülni, újra életet élni.
Többiekkel együtt zenélni.
Örülni, amikor végre mennek a buszok.
6500 ember. 6500 sóhaj. 6500 megkönnyebbülés. 6500 mosoly.
A kavarodás miatt elvesztett kapcsolatom.
Mint egy buborék, ami kipukkadt, felszállt – üres a város, üres a Keleti. Mindenki útnak indult már.
Öröm, egy teljes napig, szinte mámor. Majd kezdődik újra, megint.
Röszke, sátor.
Tényleg ez lesz majd?
Szögesdróttal szegett ország?
Zárt tábor?
Mai napi hősöm:
Apuka, hátán egy bölcsissel, rolleren, a Gyömrői úton.
Meglehetősen jó utazósebességgel a város peremén, teherautók és távolságok között.
Reggeli munkakezdés, barna-szürke ruha, homokszínű kendő, beleolvadva a városba, a környezetbe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Mert az.
501. Boldogalmák
Szanaszét szórtam egy kosárnyi mosolygós almát.
Csápjai, mint óriási szélmalom karok, terültek ki a város felett.
Eredetileg egy helyre szántam.
Sokkal több gazdája lett.
Mindenhova mosolyt ültetett.
Az utolsót egy kisfiú kapta, aki csokit osztott a metrón. Miklós-napon.
Apukája kezéből, szégyenlősen – alig akarta elfogadni a csere-ajándékom.
De más is történt e napon.
Most – talán életemben először úgy igazán – megajándékoztam magam is.
Néhány napja megfáztam. Az almák pedig kicsattantak az egészségtől.
Magukban hordozták azt.
Kézbe vettem őket a fotózáshoz és ellenállhatatlan vágyat éreztem.
Ebbe most bele KELL harapnom. Bár ajándéknak szántam mind, az egyikükbe muszáj volt.
Megkérdeztem, melyikük segítene szívesen.
A kölcsönös választás egy szépségtapaszos példányra esett.
Harsogott a fogam alatt.
Tavaszt hozott. Életet.
Ittam, habzsoltam, szinte haraptam az egészséget.
Minden sejtemben, minden porcikámban éreztem.
Elmondhatatlan érzés volt.
Sosem éltem át evés közben ekkora boldogságot.
Valamit tudnak ezek az almák, nagyon…
Úgy döntöttem, kinyomozom, honnan származnak, milyen gazdától.
UPDATE 1: Nem tudom nem észrevenni az Élet nagy humorát.
Az 501-edik facebook-ismerősöm
egy IGAZI FARMER.
Fiatal, kreatív, kicsit sem átlagos.
Jófej. :)
Én nem vagyok boszorkány –
te pedig véletlenül lettél béka.
A kép innen,
a szavak egy titkos, ismeretlen nő
garázsából,
rég feledett cetliről kerültek elő.
Fehér beszéd – kenyérmesék
Fehér egér
beszél mesél.
Kemény e tél
kenyéren él.
Szegény egér
regényt regél.
Veszélyben él
segélyt remél.
Szekérderék
szegénylegény
derék kemény
legény elég.
Elég egy pénz
legényenként
szegény egér
szerényen él.
Szegény egér
mesében él.
Mesében él
ezért nem fél.
Mesében él.
Ezért egér.
Merry everything and happy always!
“Ez egy fel-felvillanó világ lesz.
Nem látszanak mindig az igazságok.
Ezért kell nagyon vigyáznod a megérzéseidre.“
–súgta unokájának
nemzedékeken át a szélbe
minden álmába
egy kis titkot becsempészve.
Az esőcsepp
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy esős péntek reggel.
Ezen az esős péntek reggelen megszületett sok társával együtt az esőcsepp.
Testvérkéi jól érezték magukat, de ő tele volt kérdésekkel.
Kíváncsi volt, nem hagyták nyugodni, cikáztak kis testében körbe.
Mivel a kérdések nem találták meg válaszukat, édesanyjához fordult az esőcsepp:
-Anyuka, ki vagyok én, mi vagyok? Ilyen leszek akkor is, ha már nagy vagyok? Hova kerülök? Hogy kell viselkednem ott? Mit fogok csinálni? Kire hasonlítok? Rád, a testvéreimre vagy más vagyok? Velük egyforma vagyok? És így maradunk vagy változni fogunk? Honnan jöttünk, mi lesz a sorsunk?
Édesanyja elmosolyodott. Csendesen ennyit mondott: “Csak figyelj. Majd meglátod.”
Az esőcsepp körülnézett. Látta, hogy egy nagyvárosba, annak kellős közepébe, egy építkezés közelébe pottyant. Társaival tócsát alkotott.
Így hát megjegyezte magának:
-Hűvös vagyok, sáros vagyok, szürkés vagyok és autók dudálásától, gumicsizmák placcsanásától, léptek zajától hangos.
Amikor a tócsa tele lett, elindult az úttest mellett. Vele ment az esőcsepp. Testét hamarosan olajfoltok tarkították. Fel is írta volna magának, ha lett volna nála toll és papír, így inkább az eszébe véste:
-Olajos vagyok, szivárványos. Elgörgetek társaimmal egy csavart is. Erős vagyok.
A csordogáló vízsugár hamarosan lefolyt a föld alá, bonyolult csatornarendszerben bolyongott. Itt a kis vízcsepp sötétnek, hidegnek, patkányok cimborájának érezte magát.
Aztán a vízcseppek, köztük a kis vízcsepp is beszivárgott a fák gyökerei közé, barlangok mélyedésébe, porhanyós erdei talajba, kis patak szélére. Felszívta őt egy nagy fenyő gyökere, délután kiült egy tűlevél szélére. A magasból lecseppent, megállt egy gomba tetején és volt rá pár perce, hogy eldöntse, északnak megy-e tovább vagy keletnek, nyugatnak avagy délnek. Ahogy lecsúszott a gomba kalapjának peremén, egy kis erdei virág közepébe cseppent. Virágporszemeket sodort magával, virágillatú lett. Ekkor már kamaszkorba ért és még mindig nem tudta, ki ő. Kétségbe is esett.
-Most illatos vagyok és sárgás. De voltam már földszínű, fekete. Futottam gyorsan a többiekkel, gurultam egymagam. Voltam már hideg és meleg. Voltam tiszta, színtelen. Áttetsző, színjátszó vagy színes. Olyan sokféle voltam már és még mindig nem tudok semmit önmagamról. Nem tudom, ki vagyok. Ráadásul már édesanyát se kérdezhetem meg.
Az erdőben egy patak utasa lett, a patak nagy sodrású folyóhoz vitte. A folyó pedig a tengerbe vezette.
A kis esőcsepp itt vesztette el a fonalat végleg.
-Eddig édes voltam, most pedig sós. Eddig megihattak, most nem. Hajókat hordozok a hátamon. Mindig jöttünk valamerre, tudtam, merre van előre, merre van lefele. Most mozgok és mégsem. Azt se tudom, merre van jobbra vagy balra, megyek-e valahova vagy sem. Ráadásul sokkal többen lettünk. Már nem is emlékszem, milyen volt egy fűszál tetején egyedül.
A tenger sokáig hullámzott. Az esőcseppecskét partra vetette. Már nem volt fiatal. Nem tudta, ki ő, mégse. De most nem is érdekelte.
Jött a szél és ő útra kelt vele. Hagyta, hadd vigye.
Felreppentek a felhőbe. Az esőcsepp végignézte a várost, ahol született. A hegyet, amelynek gerincén patakként folyt le. Nézte az erdőket, legelőt és mezőt, vadvirágos rétet. A folyót, ahol gyerekek utaztak rajta a tutajon. A partot, széles öblöket. A vízesést, zúgót, ahol elporzott, majd a völgy mélyén újra cseppforma lett. Nézte a tengert, a hidakat, a szomszéd felhőt és a szellőt.
A felhő ezalatt csak dagadt és dagadt, míg az esőcsepp végül lepottyant.
Újra esőcsepp lett.
Most legelő szélére, lapos kő tetejére érkezett.
Hamarosan kisütött a nap. Elállt az eső.
Az esőcsepp körbenézett.
Látta magában tükröződni a legelőt, a friss fűszálak zöldjét, látta a bárányok gyapjának kunkorodását, hallotta az állatok bégetését. Hallotta zümmögni a sok repdeső szárnyat, ahogy utaztak a rovarok és messziről egy vércse vijjogását, ahogy a sziklák közt visszhangzott. Éjjel a Holdnak köszönt, aki megnézte benne magát, nappal szelekkel kacagott. Szerette a csillagok sugarát, üdvözölte a napot. Örült, amikor testvérkéi érkeztek és tetszett, amikor egyedül ragyogott. Ha valaki arra járt, legyen élő, testetlen, mosolygós vagy egy árny, mind megnézhette benne magát, mielőtt tovább ballagott.
Az esőcsepp magára mosolygott.
Már nem kérdezte senkitől, ki ő.
-Ez mind én vagyok.
Ezzel a mosollyal fogta magát és egy forró nyári nap délutánján, lapos kő fekhelyén elszundított.
~ ~ ~
Hotel, azaz szálló
“CSAK AZ ÉSZ BESZÉL.
° ° °
A SZÍV AZ SÚG”
(David Zinn munkája. Több hétköznapi kedvesség itt és itt.)
Ugye már ültettek? :)
Bármit.
Ma csak örüljünk :)
Istennők
Ébredezik a természet, ébrednek az Istennők is. Nézzétek:
~ ~
~ ~ o ~ ~
~ ~
A téma ötletét szomszédasszonyom, Márti kicsi lánya, Zsuzsika adta. Egy kreatív Istennő ma reggel, a saját maga által kitalált és összeállított szerelésben:
Nemsokára elolvashatjátok az ide kapcsolódó történetet is.
KÖRÖK:
Felesleges: minden eltékozolt álom; minden ki nem mondott, szívbéli gondolat – minden elszalasztott, valóban fontos pillanat.
Értékes: a kislányok az udvaron hulahoppal játszanak.
Felesleges: körgyűrű az autópályán, ha ehhez erdőt irtanak.
Értékes: körgyűrű az autópályán, ha gyorsabban érsz haza, s a forgalom városon kívül marad.
Felesleges: Cooper-teszt az iskolában, ha ez csak szenvedés.
Értékes: Cooper-teszt az iskolában, ha valaki atléta és erre most ráeszmélt.
Felesleges: tűzben égő karika, amivel az ember állatot “idomít”.
Értékes: amikor a kisgyerek először nézi, vagy a haldokló utoljára, ahogy a vízbe dobott kavics hullámokat vet, amit a tér elsimít…
Felesleges: a bilincs, pont úgy, mint a rossz kapcsolat.
Értékes: menyasszony gyűrűje, míg a szeretet friss marad.
Felesleges: kút kávája az öngyilkosjelölt kóválygónak.
Értékes: kútkáva az arrajáró szomjazónak.
Felesleges: ha részegen vagy dulakodva körtáncba visznek.
Értékes: minden körtánc az, ha örömünnep.
Felesleges: dohányfüstből fújt felhőkarika.
Értékes: a szépen fújt füstkarika.
Felesleges: buborék, amely szétpattan, mielőtt kéne.
Értékes: buborék, mit észrevettél időben és megnézted.
Felesleges: karika, amelybe régen életeket törtek.
Értékes: minden matekosnak a törtek.
Felesleges: koszorú, ha azt hisszük, szomorú.
Értékes: gyermek fején a százszorszép-virágkoszorú.
Felesleges: puttony, kosár, batyu – ha túlontúl nehéz.
Értékes: kosár, amellyel a piacról gyümölccsel hazamész. És az a kosár is, ami ajándék lész. :)
Felesleges: a nulla jele, ha falba ütközés, ha a pontszám túl kevés, vagy ha számunkra nem jelent semmit.
Értékes: a nulla jele, ha tudjuk: a Mindenséget jelenti.
Felesleges: körforgalmi gyűrű, ha nem vetted észre a ködben.
Értékes: a körforgalom gyűrűje, mely fontos emléket idéz, mi számunkra kedves.
Felesleges: az ablakon kidobott pénz vagy jó szó, kedvesség.
Értékes: a köríves mozdulat, mellyel régen a tyúkokat etették.
Felesleges: elszédülni hiába és leülni miatta a földre.
Értékes: perdülni-fordulni bátran, körbe-körbe-körbe…
Felesleges: az ostorkarika, ha ezzel valakit bántanak.
Értékes: kislány koppanós cipője, pörgős szoknyája, mikor a szabadba szalad.
Értékes: a család, ha körbefon szeretettel, mint védőháló.
Felesleges: a család, ha megfeledkezik miatta az ember valódi önmagáról.
Értékes: a mozdulat, amellyel kavarjuk a rántást.
Felesleges: minden más kavarás, pletyka, rosszindulat, ármánylás…
Felesleges: utazni a Föld körül, ha nem tanultunk belőle semmit.
Értékes: sarkon fordulni és egy rossz helyzetből rossz szó nélkül elmenni.
Felesleges: becsavarni a villanykörtét, ha ettől csak kint gyúlt pilács.
Értékes: figyelni, hogyan kel meg a kalács.
Felesleges: gondolkozni a dolgokról hiába.
Értékes: belevágni, ha szólít a fátum – így tartja a fáma.
Felesleges: Ó, mondta, mert mást mondani nem tudott.
Értékes: Ó, mondta, mert szép volt, káprázatos, s mert rácsodálkozott.
Felesleges: Ó, mondta magának, már megint csak megyek körbe, s ez eszébe jutott.
Értékes: Ó, kiáltott fel, mert olvasott valamit. S hogy máshogy is tehetné, az eszébe jutott.
Ajándék: az Ünnep csendje
Fotó: facebook.
Álmokból kiköltött írások
Biztosan megkérdeznétek, de ha nem, én megkérdeztem magamtól, hogyan születnek az írások.
Egy szent pillanatban (általában az éj közepén) felsejlik egy alig-kép, egy hangulat.
Egyfajta ködös, varázsos gomolyag.
Onnan jön, ahonnan a mesék, az álmok egy része és sok visszaköszönni vágyó mély, gyerekkori emlék.
Nincs megfogható teste, csak lebeg. Egyfajta színesen gomolygó gőz, gáz, hangulat. Álomfoszlány, tűnékeny képzet, amit ugyanakkor a szívünk tisztán, világosan lát és érez.
Ha nem fogjuk meg, elillan, tovalebben a térbe. Talán majd máskor vagy máshogy, esetleg máshol, másnál újraéled.
Ha viszont tollat ragadunk és papírt, míg az iniciálé el nem tűnik, a szavak önmaguktól megjelennek. Megjelennek és körbeveszik, körbefonják a látomásszerű képet. Bár neki továbbra sincs teste, abban a minutumban, ahogy körbefogták, leképezik és mindig őszinte a lenyomat. Ez már látható, kézzelfogható, sőt mások számára is az. Így adható tovább.
Később, ha a kezdeti pillanat elszaladt, már csak az emléke marad. A töredezett foszlányokból pedig sosem áll össze újra a teljes egész, csak szolgalelkű másolat.
Ezért kell mindig megragadni a pillanatot, ha igazinak mutatja magát és a tollat is. Akkor a szavak körbefonják, olyan szorosan, ahogy drága, törékeny szobrot csomagolunk selyempapírba. Csak el kell kezdeni, a szavak mennek maguktól körbe-körbe, mint vasútmodellen az egyszer elindított kisvonat. Egymásba kapcsolódó láncot alkotva, óriáskígyóként tekerednek.
Oly szoros lesz így a kötözés, ha jól sikerül a lenyomat, mások számára is láthatóvá válik éppen úgy. Azt persze, hogy ki honnan, milyen szögből nézi, milyen a megvilágítás és hogy megáll-e szemlélni vagy csak futtában vet rá pár röpke tekintetet, azt nem tudom. Így fogalmam sincs, ki mit lát, mit érez belőle – amíg nem kommenteltek. :)
Azt viszont tudom, hogy ha ilyenkor elkalandozom, a szavakból font kötözőzsinór könnyen szakad. Toldozgatni-foldozgatni kár. Nem érdemes. A csomózáshoz kézbe kell venni, a fogdosástól a fénye elhagyja.
Muszáj azonnal papírtestbe ölteni. Most is épp így teszek. :)
Fotók: Elena Shumilova és facebook
Az írás “technikai szponzora” Magunam és az Álomjóga hónapja volt. :)
Az álmaikat megvalósítani kívánóknak pedig szívből ajánlom a csodálatos Brooke Shaden nemrég indult videóblogját.
És akkor….
Mostantól újra péntekenként poszt, hét közben pedig, ha úgy adódik, egy kis kép-hang(ulat)-illat… :)
~ o ~
Fotó: innen.
Békés, nyugodt évkezdetet…
Fotó: Patrick Zephyr Nature Photography/Magic Hour: “Gathering at Dawn”.
Végek ~ Kezdetek.
~ ~ o ~ ~
Köszönöm ennek az évnek, és a blognak is, hogy máris írásra inspirált egy embert.
Nagyon szépen ír. :)
A képen Sri Lanka Polonnaruwa.
Hagyományaink…
Hanukáról és Dívaliról idén lekéstünk, a blog péntek 13-án, Luca napján indult.
Úgyhogy most Karácsony napján osztok meg Veletek egy számomra nagyon kedves idézetet.
Pankának különösen nagy szeretettel. :)
“A lélek világa pengeti a tettek világának húrjait. Tetteink visszajátsszák lelkünk dallamát, aminek fantasztikus a hatása. Egy megfelelő időben gyújtott kis gyertya ebben a világban, amit a jó cél érdekében gyújtanak, olyan spirituális lángot képes meggyújtani, ami aztán be tudja világítani az egész világot.”
BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!
Történet, amelynek rőt bundája és hosszú, lompos farka van…
Figyelem, a történet nyomokban ravaszságot tartalmaz!
Csepel, végállomás, 151-es busz. Felszálló, gyűrött arcú embertömeg. Sokan talán az éjszakai műszakból jönnek.
Fáradtak. Megfáradtak. Munkásemberek…
A busz közepe táján négyévesforma fiúcska a kétülésesen. Félig lecsúszva, anyjának dőlve. Félig már bóbiskolva… Aztán felébred, még mindig pilledve. Látszik, hogy mindjárt nyűgösködne.
Anyukája mentőötletet vet be. Barkochba, négyéves-módra. Egyikük körülír egy állatot, a másik rákérdez. Mehet a menet.
A kisfiú világa messze nem dinoszaurusz-mentes… Szerencsére anyuka mindenkit jól ismer. Aztán cserélnek, most ő jön. Könnyen megvan a kacsa. A béka is csont nélkül átment.
A harmadik feladványba azonban a kisfúnak beletörni látszik a bicskája. Nagyon fáradt lehet…
Nagy, vörös bundája van. Könnyedén átugorja a kerítést. Az erdőben él. Jó a szaglása. Néha magával visz egy tyúkot. És ravasz, ravasz ám, de nagyon….
Nem megy. A kisfiú kérdez, hangja átcsilingel a motorzajon. A tömeg előbb némán, majd egyre hangosabban szurkol. Néhányan bekiabálnak, tanácsot adnak. Elhangzik a cím végén idézett félmondat.
A kisfiú gondolkozik, de csak nem jön rá a megoldásra. Vörösbundás, a kertek alatt jár és tyúkot lop…. mi az, vajon mi lehet az?
Aztán arca felderül, ahogy a november végi időszakról bekúszik fejébe a megoldás.
-Anya, megvan, tudom, tudom!!!! A Mikulás az!!!!
És a fáradt, megtört arcú utazóközönség egy csapásra vált át egy kazal önfeledten kacagó, gurgulázva vihogó, térdet csapkodva vinnyogó, keze mögött kuncogó óvodásba. A busz szinte felrobbant, egy pillanat alatt.
~ o ~
Az Égben mindeközben annyi látszott, hogy a Földön egy buborék szétpattant.
