Laesia

~ írások ~


Leave a comment

Őrület. Szavak.

Furcsa jószágok ezek a szavak. Észrevétlenül bekúsznak, belopóznak az ember világába, aztán ott teszik a dolgukat.

Már hetek óta egy mondattöredék járt az eszemben, járt körbe-körbe, nem találva helyet, s folytatást a végtelenben. Egy verssor, a számban éreztem a ritmust. Volt fogalmam a kezdőszavakról, visszhangoztak bennem magánhangzók. De csak nem volt még teljes, pedig már hetek, sőt néhány hónap óta erre ébredtem, sok-sok reggel.

“Nincs válasz, mert nem is kéne…” –

ez igaz volt azokra a hetekre, nyilván ezért is járt ennyire át a vers sora. De befejezés híján megakadtam benne, kerengő dervis módján járt bennem körbe-körbe, ízlelgettem különféle befejezéseket.

Nincs válasz, mert nem is kéne,
csak…
csak…
csak…

Egyik sem volt perfekt.

Valahol sejtettem, hogy a vers valamikor régen Virág szájából hangozhatott el, de hogy hol és mikor, ki a szerző és mi a folytatás… nem volt fogalmam se. És meg se kérdeztem. (Vajon miért nem???)

Trükkösen viselkedett, mert ha még reggel vagy hajnalban fel is sejlettek a szavak, délutánra már csak a hangzás, a ritmus maradt.
Ráadásul ezek nehéz hetek voltak.
Többször is jártam úgy, hogy mire megkérdeztem volna, csütörtök délutánra már csak a “Nincs…, mert nem is…, csak a … …. ……” maradt. Lebénultam.

Mivel ebben megakadtam, nem jöttek máshol se a szavak.
Nem ízlettek a reggeli mantrák úgy, mint azelőtt. Csak ezt a töredéket mantrázta volna a belsőm.
Nem röppentek a szavak hozzám könnyedén, mint madár száll le nagy faágra. Nem ment könnyen a Dharma-napló és nem jöttek a szavak ide, a blogra sem.
Nem erőltettem.

Aztán egyszer csak megkérdeztem, és a Megvilágosodás hétvége záróakkordjaként megkaptam Virágtól. A teljes verset.

Kiderült, hogy ez Magunam verse.

Így szól:

MagVir

Onnantól, hogy megvolt, már nem dübörgött lázasan ereimben. Elhelyezkedett szépen, mint gondos gazda a kis, hátsó kertben. Biztonságot adott, támogatást, védelmet. Megvoltak a szavak, az eredetiek. Bármikor visszatérhettem.

A vers, mint édesapa a napsütötte kertben, karba tett kézzel, bátorítón nézte, merre indul a gyermek. Onnantól minden nap, ha kellett, megjelent egy új változat bennem. Más szavak, de hasonló hangzás, ugyanabba az irányba nézve. Az eredetihez időről időre visszatérek. Aztán megint kap új színt, új ízeket. Mint a napraforgó közepe, belseje, változás közben is ott marad egy helyben.

Közben eltűnt belőlem a lázas őrület. Nem maradt más, csak nyugalom.
Aztán már az se. :)

barik

Kép innen.

 

Advertisements


Leave a comment

When I fell in love with Freedom

I was thinking about why I was not writing here since 2015 summer.

Many things had changed then.

A friend of mine once said it was a blessing to be able to help that many people (he used the words ‘kegyelmi állapot’) and it is so true I couldn’t say it better.

I felt Green Tara so many times behind me, above me, inside me and instead of me that I will never lose her. I will never lose feeling her. I am so thankful for it. Köszönöm.

But the people I met, talked to, loved, respected and helped have long gone by and so did the actual situation. Even friendships perished with distance and time. Rules and border control have changed and so did the routes and paths which made our abilities as volunteers limited, restricted and changed.

But something has stayed with me since then which made me not to stop all the so-called caritative work against so much difficulties. Something I still found in it – till now.

I knew words only come to me, come this blog when there is silence.

But I was much more active than any time in my life before and I enjoyed it a lot.

What was it that I enjoyed so much to give up my personal life, my time for sleep, all my beloved hobbies and also this blog and silence for?

My Masters would say: look behind. See what you can find there?

What was that I found in the chaotic bustle of 2015 summer and also in another form since then?

Today I was running early in the morning in blessed gentle rain listening to the Colors of the Wind and I found my peace and silence to see what is common in all the things I love:
dancing
singing
running
love (when support of a man gives me the courage and self-confidence to be myself).

It is freedom.

And this is the reason why I don’t go and do what my friends usually do and I also think of as good things like going to demonstrations, talk groups or partying.

Half is not enough.

And I only seek where I can find it totally.

It was freedom what 2015 summer brought here to this small country. Seeing so many people fleeing from war to safety, from indignity to an expected prospering life or even seeking for financial freedom. I will never forget the power making thousands of people give up their lives and move to the unkown. I will never forget their words, their smiles, their hands, their children, their eyes.

And I know I should never forget, I should never lose sight of seeking only where this freedom points to.

~ ˇ ~

To say it clear: freedom can only point to Freedom.

~ ˇ ~

It was a great adventure (jó mulatság, férfimunka volt). So far, so good.

Let’s see what has remained.

I will always be thankful.

Köszönöm
Thank you
Manana
Tashakor
Shukran
Спасибо (but tоварищи, really… never come back please…
you know… Blue and Black Taras in me are always ready for a good fight)


Leave a comment

Mint

amikor egy buborék szétpattan
megtaláljuk az utat a katlanban
a selyemfüggöny zsinórral nyílik szét
elérjük lentről a víz felszínét

talajt biztosan fogunk ugrásból
hirtelen ébredünk, szép álom karjából
csecsemő szája húzódik mosolyra, fogatlanul
beér az állomásra a gyorsvonat, ki tudja, hol

mint amikor teli pohár víz az asztalra koccan
egy picike a vízből kiloccsan
mint mikor először pattan ki a dáliabimbó
és észrevesszük, ez mennyire jó

a bábjátékban a mesehős arca felderül
egy marék gyöngy a padlón szerterepül
mint sóhaj, a függöny túlsó oldaláról
hatalmas szem szőlő, közepén mag, szinte lángol

mint a jegenyefák, ha szélben susognak
megcsúszni a jégen és megtámaszkodni karral, oldalt
kitárni arcunkat a frissítő szélnek
pukkanással nyílik a palack, átadja magát a gyöngyözésnek

mint sapkát dobni messze a magasba
elérni a buszt, teli tüdőből szaladva
mint idegen helyek után otthon ébredni reggel
mint nyugodtan várni, amíg a nap felkel

elsőként lépni a friss, ropogós hóra
időben elérni, ha kezdődik az óra
mint kézen fogva vezetni gyereket, időst, gyengét
mint meghallani a kérdést, mit kendőzés rejt épp

mint elsőnek inni poros, hosszú úton a kút hideg, friss vizéből
meghallani a titkot az éj csendjéből
mint mély álomból ébredni, ami igazán jó volt
mint tél után a tavasz, amikor hideg és hó volt

mint rájönni, hogy hétfő és ez most éppen elég
meghallani egy régi kedves zenét
mint a legény, leány, akire azt mondták, derék
újra forgásba lendül a malomkerék

mint amikor az asztalnál összecsendül villa, kés
a csecsemő felsír, olyan jó sejtés
mint amikor a gyógyír végre hatni kezd
helyére ütik az utolsó szöget

szépen, lassan hasad a vászonszövet
és a vers már megy fejből is
vacsoránál elég lesz tejből is

mint amikor valami szétpukkan
felbukkan, körülnéz, kimegy vagy bekukkant

mint a kocka, ami még biztos nincs elvetve
amikor semmi, de semmi nincs elveszve

amikor visszanyerjük álmaink maradékát
és észrevesszük patakparton a békát

amikor együtt hordozunk terheket
és a gyereknél senki szebb nem lehet

amikor újra futunk, a csúcson túl
amikor üzennek, a síron túl

amikor ennél szebb már-már nem lehet
amikor nem baj, nem bánt a kikelet

amikor van még a forgóajtón túl
amikor álmunkban valaki értünk nyúl
hogy segítsen tovább, menni, hogyha lehet
és csak ezért nem fáj a kikelet

amikor megnyugszik mindaz, ami szép
egyformán, legyen bár fényes vagy sötét

amikor újra esni kezd a hó, bár
sok ember mélán már mást vár

de elmosolyodik, mert annyira szép
hó, eső, szitálás, világos, sötét

és csak könnyű kabátot, esernyőt vesz elő
olyan ez a márciust, szinte tavaszelőt
meglepőn idéző
csendes
februári
hétfő

fotó


Leave a comment

Bátorságpróba. Szivárvánnyal

A városba trópusi monszun érkezett.

Napok óta esett.

Ez a délután mégis váratlanul esett.

Hömpölygött be az aluljárókba az áradat.

Estéként vihar, szakadó vezetékek, letört faágak.

Máshogy járt néhány külvárosi járat.

Terveztem magamnak új útvonalat.

99-es busz, a Határ útnál leszállok.

Az emberek, mint ürgék a lyukban, buszmegállóba, tetők alá, metrókijárathoz húzódtak.

Nyári meleg volt.

Gőzölgött a sok nedves ruha.

A buszmegállóban, ahol leszálltam, rengetegen szorongtak.

Megállok.

Habozok.

A zebrán, tükörsima felszínén, a víz is habozott.

Óriás esőcseppek vertek sűrű buborékot.

Ha csak egyet lépek, garantáltan bőrig ázom.

Zebra, utána még jópár méter séta, ahonnan a villamossal indulok.

Így viszont soha haza nem jutok…

Már úgyis vizes vagyok.

Az eső az jó.

Nem lenge fehér ruhában vagyok.

Elindulok.

Valóban bőrig ázom.

Élvezem. Nagyon.

Az első lépéstől felemelő volt.

Nagyszerű. Csodálatos.

Kis, természettől kapott eufória.

Nem fehér porok.

Pont a zebra közepén járok.

Jelenség jön szembe.

Égenjáró.

Legalább ötvenes, filigrán nő, testén Nepált idéző színpompa, saru.

Tüsi haja rikító narancs, átható kék szeme világító.

Vidáman villant, mikor közelembe ért. Rámkacsintott.

-Ugye, hogy fantasztikus?

Utólag esett le, hogy is tudhatott magyarul.

Hát nem indián? Vagy valami egzotikus…

Átértem a villamosmegállóhoz.

Bent állt a villamos.

Rajta senki. A metrókijáratnál a tömeg fürtökben lógott.

Méregették a távolságot.

-Persze, hogy el fogtok ázni. És ez nagyon jó. Csodálatos. -üzente nekik a hátam, testtartásom.

Kis patakokban csordogált le rólam a víz, amit a ruha szabadulni hagyott.

Néhány ember erőre kapott. A bátrak. Felugrottak utánam.

A villamos csengetett. Elindultunk.

Felnézek az égre, amikor leszállok.

Még éppen elcsíptem a látványt.

A különleges, tripla szivárványt.

Otthonról, a teraszomról már “csak” dupla volt.


Fotók: 1, 2


Leave a comment

Üresbe tett

napok – pilleszárnyakon múlnak
nyúló láncszemekként
egymásba simulnak.

Szél töri kint
jégbefagyott tölgy
érrendszerét.
Bent meleg, csönd, puha, sötét –
édes, kevés beszéd.

Áldás a hallgatás.

Termékeny a Csend.

Visszaáll a Rend.

A lélegzet lélekig ér
alvás puha álmot ígér.

Csupasz még a gondolat
nem okozhat gondokat.

Egy a kicsi, egy a nagy.
Ritmus vezet, erőt kap.

A szándék az égig ér
nem néz ki
csak befelé.

Eggyé váló lenyomat
álom, emlék, mozdulat.
Nem emelnek falakat.

Csend van. Rend is. Megnyugvás.
Réges-újra kézírás.
Felhők közé, látomást.

Úgy ott, mint itt
úgy bent, mint kint.

Forgószél a sóhajtás.
Tetté váló látomás.
Sose szűnő varázslás.
Felszín alatt parázslás.

Visszahódítja tereit a rend.
Erőt ad hozzá a csend.

Egy év – csak egy pillantás.
Bármi lehet tanítás.

Egy csepp vér
egy telér.

Terhe, mint az űrszekér
végtelenben robban szét.

Sűrűsödő adás, kapás.
Téli fagyban – ellazulás.
Csillagköszöntő látomás.
Életre szóló
áldomás.

Kihagyhatatlan állomás.
Köszönetbe burkoló palást.

Ősrobbanás

Minden

Szívdobbanás.

 
Soós Bertalan képe


Leave a comment

VIdám társaság

szállt fel a buszra. Kamaszok. Elképesztően jó kedvükben voltak.

Egymás szavába vágva tréfálkoztak.

Élénkek, színesek, csontból-velőből-élők voltak.

Hamarosan a mellettük, velük szemben ülők is mosolyogtak.

Bár késő az este, a buszon fáradt arcok, ragadós lett a vidámság.

Tespedő fáradtság foszladozott.

Jókedv, nevetés, vidámság – pár megálló, s mindenki mosolygott.

Ránk ragadt a nevetés, bár nem értettük szavuk.

Nem messzeföldről jöttek. Itt volt az otthonuk.

Vajon számított, hogy nem zavart senkit hangoskodás? Sem idegen szavuk?

Föl-fölröppenő kezük, mint pillangók szőtte kacagás, röpködött, mint koranyári tiszavirágzás.

A jókedv már közös. Csak övék: mondókájuk.

Elbűvölten néztem kezük.

Oly sokat tudott.

Hangtalanul, mint ködtündérek teszik a dolguk,

elbűvölő nyelven idézték meg a varázslást.

Bárki megtanulhatja.

Szép és titokzatos.


chickadee


Leave a comment

November 28.

Az év esthajnala.

A lebukó nap még látszik a horizonton. Lassan teljesedik a félkörív.

Narancsgerezdből az utolsó előtti.

~

Még van időnk átgondolni, mit szeretnénk. Miről szóljon ez az év.

Mit szeretnénk befejezni. Vagy elkezdeni épp.

Örülni annak, ami meglett.

Elengedni, ami elment.

És köszönni, megköszönni.

Sokmindent.

Többek között ezt is még,

hogy az esztendő órája,

mely nem kívül tiktakkol,

hanem bennünk ketyeg,

egyenesen a 11-es mutatóig

szállított el minket.


fotó


Leave a comment

Egyszersevolt

látomás:

 hosszú ujjú, nagy palást.

Karjai ölelik körbe a Földet.

Csizmás lábak magmamély gyökeret eresztenek.

Feje ki az Égbe szóródik szét.

Aranyszín sugarazzák be az Univerzum szélét.

Mindene szép.

Mosolya, hosszú karja.

FEKETE-KÉK.

~

Ujjaival csilingel. Mint cintányér, zenél.

Minden délután mesél.

Mesékbe mélyed gyökere,

 ősöreg Mikulás-szakáll.

Virágok nyílnak, amerre lép.

Amerre lát.

Nem érinti a földet, lebeg, mesés.

Halk szavából fonják az élet fonalát.

Kacagás dermed drágakővé.

Szíve helyén egy borostyánlevél.

Tudás és kincs.

Hely, melyen nem fog a létezés.

Létra nyúlik végtelen, messzelátó térbe…

Gyengeségtől neki soha

nem rogy be a térde.

Magától, mint nádszál hajlik.

Mindig fönt van, ha pitymallik.

Kurjantását elküldi a Térbe:

magához öleli, hívja

testvéreit

a Földgolyón

végre.

Fején aranyszín tulipán:

nem szorít már az a pánt.

Minden elmúlt, ami bánt?

Egy a vége:

sose bánd! :)

 
Natalya Karavay képe


Leave a comment

“Mi nem szállunk le. Nem még.”

Majd négy megálló múlva – mondta anyukája a kis totyogósnak.

Minden kihalt, csendes. Ünnepek elmúltak, fű kiszáradt. Utca néptelen lett.

Néhány idős ember ül a villamoson.

Egy részük az SZTK-nál száll le.

A többi a piacon.

Mi tényleg hamarabb leszállunk, az élet vonaláról is,  mint ez a kis pelenkás fog.

Mi vár még rá?

Négy megálló.

Szülei szegényes ruhában.

Nagy batyuban viszik a pakkot.

Arcuk szürkés-fáradt.

Talán lakniuk van hol.

De a gyerek! Szeme gyémánt.

Minderről nem tud.

Mindenki ölébe mászott volna.

Mindenkire ragyog.

Tudta, mit akar, és ‘mit csak tudott, mondott.

Másfél éves, csupa élet, izgés-mozgás, csupa szín. 

Aranyosan fénylő haj. Pirospozsgás arc. Szeme kíváncsi-kék.

Még nem érinti részeit a szürkeség.

Ő a tökéletesség.

Maga a remény.

A remény egy újabb ága.

A boldogság felé.

 
Every child is a hope for the world.


Leave a comment

Reggeli villamossal

mentem haza pár megállót.

Beszereztem a műtét utáni sebgyógyító-roborálót.

Idős házaspár ül le velem szembe.

A bácsinak nagyon jó a kedve.

Többször is tréfálkozott.

Felesége ruhája feketéllik, mögüle szúrósan rámormogott.

Rosszkedvéhez ragaszkodott.

A villamos megállt most.

A hangosbemondó utcanevet mondott.

– Tündér utca vagy Honvéd? – kérdezte a bácsi incselkedve.

Rám is átragadt vidám, tréfás kedve.

Arcát süti a nap, koraőszi fény. Pajkos szeme nevetős, legényes. Színe szép ég-kék…

– Honvéd!!! – dörren rá a felesége szemből.

Csak nem enged már az egyszeregyből.

– Nem is tudom, miért hangzik mindig úgy, mint a Tündér… – zsörtölődött még utcákon át,

miközben felbukkant bennem a nevetés.

Köszönöm, csodafül-bácsi, a szép ajándékot!

Ezentúl majd én is TÜNDÉRUTCÁT hallok.


fotó


Leave a comment

Meggyűrődött

a mesekönyvben egy sarok.

Milyen érdekes…

A papír, amelyre íródott, az enyészeté lesz.

Meggyűrődik, szakad, becsokizódik.

Kád vize nyeli el.

Szélvihar tépi.

Gyerekkezek érik.

Ha kint hagyjuk a kertben egy hűvös hajnalon,

tavaszra nem marad belőle semmi.

Bezzeg bennük a mesék!

Öröklétűek.

Gyermekek nőnek fel.

Nemzedékek!

Mesék mindig voltak, lesznek.

Vagy mégsem?

*

Benéz egy csillag az ablakon, s legyint.

”Emberek, könyvek, mesék?

Ez a Föld nevű bolygó is

olyan kis csitri még…”

~˘~
ˇ

Ha szépen bánunk velük, könyveink elélnek soká.

Nagymama padlásáról előkerül egy képeskönyv,

paplakból régi Biblia,

kódexet rejt a levéltár.

Ha szépen bánunk

magunkkal, s velük,

a mesék is végigélhetik

teljes életük.

Együtt mosolyognak ilyenkor odafenn

csillagok a mesékkel

és velünk

idelent.

fotó


Leave a comment

Kórházi lépcsőfordulóban

álltam.

És mit láttam…

Kismamát, nagypocakost.

Kedveset, szimpatikust.

Már épp kész volt, összepakolt.

Lassan a lépcső fele indult.

Férje hátulról belekarolt.

Szintén kedves, szimpatikus.

Hallgatta, mi történt odabent.

Bólogatott.

A kismama már nehezen mozgott.

Lépcsőn lefele óvakodott.

Mégis a férjére figyelt.

Hozzá igazodott.

Törékeny termet, nagy pocak.

És ő ment elöl, ő vezetett.

Irányított.

Félkézzel hatalmas vasajtót nyitott.

Férje végig belekarolt.

Arcán értő figyelem,

másik kezében fehér bot.

Így ballagtak hosszan a kórházkerten át.

Néztem utánuk, míg a szem ellát.

Megejtő volt.

fotó: Natalya Karavay


Leave a comment

1/2LM

Elcsordogál lassan

a nap.

A nap

amelynek ott vagyok közepén.

Szélein

mint hatalmas szélforgó szárnyán

két családtag beszél.

A rettegett betegség.

Új gyermek

születés.

  “Nincsen válasz, mert többé már nincs

kérdés.”

Majd holnap.

Kórházban

ébredés.

 fotó


Leave a comment

Utazás?

Ide-oda gurigált.

Biztos egy gyerek hagyta el a zsírkrétát.

Együtt utaztunk.

Hosszan.

A buszon.

Én az ülésen.

Ő a padlózaton.

Játékos kedvében van, látom.

Szemem sarkából rásandítok.

Épp felém tepert. Majd irány az ajtó.

Azt hittem, leszáll. De visszakozott.

Akkor vettem észre: nem kréta ez mégsem.

Tiszta. Eredeti csomagolásban. OB márkajelzéssel.

Női táskából pottyanhatott.

Mi lesz most a sorsod?

Arra születtél, hogy segítsd az ősi, rejtett misztériumot.

De ebből kiugrottál.

Kíváncsiságod hozott.

Tulajdonképpen egyformák vagyunk.

Te ide-oda sodródsz egy busz hátsó traktusán.

Nekem kicsit nagyobb élettér –

egy város jutott.

kéklábú szula (Sula nebouxii, Blue-footed booby)

Így udvarol.

Így pedig a közlekedési jelzőlámpa táncol.


Leave a comment

Bentkint

Reggel

és este.

Mélyebben érintem

magam.

 

Körülölelem az álmokat.

Vágyakat.

Belső látomásokat.

 

Megtöltöm tartalommal.

Hittel.

Szeretettel. 

Megnyugvással.

 

Aranybölcső tartja kint

a hétköznap félelmeit.

 

Én pedig eldönthetem

 

mellébújok-e

a közepébe

 

vagy maradok-e

kint.

 
fotó


Leave a comment

Dharma-munka I.

Selyemfény….

Úgy úszott rá a nap, mint hattyú, ha vízre száll.

4 után csörög az ébresztő. Mégsem vagyok álmos.

Várakozással teli levegő. A kezdetekben is körvonalazható teljesség.

Mint utazás, kirándulás, elvonulás reggelén.

Az utca tele emberekkel. Metró dettó. Hova mennek ennyien fél 6-kor? Dolgozni mentek. Mégsem volt tülekedés – valahogy.

Rásimult a nap kezdetére a selyemfény. Nem én csináltam. Csak része voltam. Csak észrevettem, benne vagyok.

Találkozás a többiekkel.

Mindenki ott volt.

Enyhén álmos szemek.

Bementünk.

Kijöttünk. 

Nagy cseppekben esett. Lusta-nagy cseppek, nyári eső, porszag. Ez jó. Nagyon…

Valahonnan jött busz. Beértem csodamód.

És ott volt még mindig.

Selyemfény. 

A selyemérzés.

Mintha selymet lélegeznék.

Selymek között járnék.

Selyemre csusszanna rá a nap. Az összes történés.

Ez létezett és ebbe úsztunk bele mi, emberek. A díszlet, a város, a környezet.

Mindent bevont, megsimogatott. Mint fuvallat, lebbent-rebbent amott.

Addig volt ott, míg nem gondoltam rá. Míg nem akartam megfogni. Szavakba zárni. Kategorizálni.

Emberek, feladatok, történések. Jöttek, mentek. 

Súrlódás nélkül telt a nap.

Jól olajozott fogaskerekek.

Nem voltam álmos, se fáradt. Se nem izgatott.

Selyemúton, selyemfényen jártam.

Selyemfényt lélegeztem. 

Élveztem.

Éltem.

Magától történt. És mégsem.

Nem volt álom, nem volt való.

Áldás volt. Kitapintható.

Malomkerék. Mindennel bíró. Lassanként forgó.

Magába foglalta a valóságot. Vagy mi annak képzeli magát.

Nem volt gyors. Se lassú.

Semmi nem volt különösebben fontos.

Bárhogy is történt, nem én csinálom.

Mégis aktív részese vagyok.

Bevon engem is. 

Jólesik.

Hagyom.

Tonglen a Vásárcsarnokban – egy péntek hajnalon. Paola Iacob festménye


Leave a comment

Körök, mesék

Nehéz volt a hét.

Kollégák elvesztése, átszervezés. Calici-vírus. Kórházi ügyintézés.

Álomszínházzal feküdtem. Bennem a kérdés.

Boldizsár Ildikó otthon, nyugiban vagy táncedzés?

Reggel ébresztett egy kép: nyugalom belül, koncentrikus körök, szférák kifelé. A testi kiviláglott a többi közül: préselődtek át rajta feszültségek, bentről kifelé.

Táncra mentem, nem kérdés. A mesés előadáshoz utólag elérés.

Két alkalommal maradt el eddig a kérdezés.

Ha a meséknek hihetünk, biztos lesz harmadik. Vagy ráadás, negyedikként.

Vagy mégsem, és így kerek a mi közös mesénk. :)

 fotó


Leave a comment

Gondolatkísérlet május elsején

Azon tűnődtem május elsején, mit csinálnék legszívesebben, ha bármit tehetnék.

Legyen mondjuk… barátok. Kirándulás. Dimbes-dombos vidék. A távolban meglátnánk egy kis falucskát.  Odamennénk.

Közelebb érve kiderül, hogy ami messziről forgatag, ragyogó, színpompás, az közelről talmi csillogás. Rózsaszín vattacukor, ételszínezős mézeskalács. Vurstli, tömeg, felszínes programok. Elcsépelt zenék.

Hányszor jártam már így. Csillogásnak tűnt, mégsem volt valódi. Én pedig mentem újra és újra. Először külső, majd belső célok felé.

Elgondolkoztam ennek kapcsán. Mik azok a tulajdonságok, amiken nem fog az időm? Amik visszaköszönnek újra és újra, pici gyerekkorom óta. Amiket saját céljaim felé fordíthatok, akár valami külső, akár saját magam legmélyebb megismerése a cél. Amikre számíthatok, amik nem kopnak el. Hajtanak újra és újra előrefelé.

Az egyikben biztos vagyok. A legelső, legtöbbször előjövő, minduntalan eszembe juttatott.

Megismerési vágy, kutatás. Menni mélyebbre, befelé. Megnézni, milyen részekből áll az egész. Mi a lényege, mi van rajta túl. Milyen kincset rejt, mi van a közepén?

Ezért törtem fel száz és száz kavicsot óvodai ebédszünet idején, hogy lássam, milyen csillogást rejt a közepén. Aztán karcoltunk arcokat göröngybe, meglátni, milyen formát vesz fel kívül, ami por, sár belül egyként.

A kíváncsiság megmaradt. Széthúzni a részeket, mint sok pókhálós réteget. Betekinteni közé. Beleásni magam, mi van a mélyén, rájönni, mi a cél – ezt választottam hivatásként.

A többi, gyerekkorból rámköszönő tulajdonság is visszatükröződik életem egy-egy területén.

Hetekig ez kötött le. Hogyan irányíthatnám őket mindig jó irányba, előrefelé?

Aztán egyszercsak jött a forgószél. Úgy éreztem, elvisz mindent, amit csak ér.

Egészség. Munka. Emberek. Biztonság.

Az összes szeretett kedvtelés.

Családtagok.

Sok remény.

Elsöprő erejű zuhanás. Ellenállhatatlan forgószél.

Visz, amit csak ér.

Többször éreztem, nincsen már semmim. Mégis talált még. És amit talált, azt vitte is. Még és még és még és még.

Egyszerre volt ijesztő (nagyon!), ellenállhatatlan és szép.

Hagytam, mert éreztem, így kell és csak egyet tudtam: nincs más hátra, mint előrefelé.

Aztán lepattogtak a megszokott, ismert, biztonságot adó keretek. Mint láncingről a páncélszemek.

A nyomában pedig – mint vihar után a napsütés – megjelent az öröm.

Felszabadultság. Könnyebbség.

Hálát éreztem.

Minden pici apróság szép.

Létezik, létrejött, megtörténhetett.

Anélkül, hogy érteném.

fotó

 

 


Leave a comment

Az Istennő (neve Kinga)

Be kell vallanom, szerelmes vagyok.

Szerelmem (egyik) tárgya egy hároméves kislány.

A házunkban lakik.

Szőke-göndör fürtös, kékszemű, csupamosoly. Angyal. Három lánytestvér közül a harmadik.

Mind igazi egyéniség. Különböznek és egyformák is. Ha nem az udvaron játszanak, táncolnak, énekelnek, akkor akrobatikára, showtánc-edzésre mennek.

Épp náluk töltöm a délutánt. Fiatalos nagymamájukkal a japán manikűr-készleten osztozunk. A legidősebb lány, Blanka videóit nézzük. Téma a legutóbbi fellépése.

Természetesen a másik két lány is meg akarja magát mutatni. Gitta az ölemben ül csacsogva, matricaragasztásba próbál belevonni.

Kinga pedig, a legkisebb, saját (rettentő profi!) koreográfiára táncol, vadul ugrálva, bukfencezve a szőnyegen.

A szőnyeg félrecsúszik hirtelen. Nem sikerül a mozdulat. A spárga félrement.

Tragédia.

Kitörni készülő könnyek.

A délután beesteledett…

Ajakbiggyesztve ül le mellém, dacos-dühösen. Szeme sarkában már ott csillog egy könnycsepp.

Felé sandítok, majd ránézek.

– Nem baj, hogy nem sikerült most ez a spárga. Te tökéletes vagy. Ugye tudod?

Egyszuszra felszáradnak a könnyek, alig láthatóan bólintott.

– Istennő vagy – súgom oda. Ugye tudod?

Egyszeriben felragyogott. Mindentudóan a szemembe nézett, rábólintott.

Motoszkált bennem a kisördög:

– És honnan tudod?

Nem hagyta megtörni a varázst:

– Én súgtam bele a fejedbe a gondolatot.

Mit mondhattam volna erre? Semmit.

Elmosolyodom, meghajolok.

És ő, hajlékony, könnyed kis testével, nálam ezerszer tökéletesebben, szintén meghajolt.


Fotó: Cselya Zoli

 

UPDATE:

Tudom, hogy szeret szerepelni, de a beleegyezése nélkül nem osztanám meg a történetet.
Várom az alkalmat, hogy megkérdezzem.

Ma lent volt az udvaron, odamentem. Mondom neki, írtam rólad egy történetet. Egy mesét.
Nagyon örült neki, a szája elé kapta a kezét, úgy nevetett. Többször körbefutott minket. ‘Publikációs engedély.’

Vele volt testi-lelki barátnője, Sári is.
Sára igazi boszorkány, a szó legnemesebb értelmében. Pont úgy, mint én. Tudjuk, mióta először összekapcsolódott a két tekintet.

Megkérdezi, írnék-e róla is?

Azt felelem, mindenképp. De lehet -folytatom eltűnődve-, hogy róla nem vidámat. Hanem egy komolyat. Mondjuk hogy a házak fölött kerengünk seprűnyélen. Jó lesz így?

Elgondolkozott, sokáig hallgatott. Majd rámnézett hatalmas sötét szemeivel és rábólintott.

Aztán Kinga nagyijához fordult, és kért mégegy cukrot. ‘Nem Negrót, nem citromost, hanem narancsost. Nem kell fölmenni érte, van még a táskádban, tudom.’

Ha legközelebb Fekete Táráról írok, megkérem Sárit, hogy diktáljon.


2 Comments

„Ez tényleg szerelem” – blogból bolt

Megláttam egy fotót a facebook-on és néhány mondatot. Rögtön elvarázsolt. Hogy micsoda? A történet maga. Blogból bolt.

Hogy is ne lennék kíváncsi rá, miként formálja egy másik blog át magát élő közösséggé, szavaktól független valósággá, a világra nyíló csatornává.

Azóta jártam ott.

Hogy hogyan lett ‘ÁGY-ASZTAL-TV’-ből Szimpla Design Shop, ma sem tudom.

Láttam sok csecsebecsét, régiséget, sürgés-forgást, szorgos munkát. A mélyben, a föld alatt.

Elmesélem, ami erről az eszembe jutott.

***

Szögligeten, a hegyoldalban, a tó után van egy hatalmas, mohos kövek alkotta vízmosás. Kisebb-nagyobb, moha borította sziklák, ameddig csak a szem ellát. Szűrt fényt adnak a föléjük magasodó öreg bükkfák. A kövek bejáratánál üregek, barlangok, vájatok, zuzmók, mohák, falevelek, gombák.

Nem nehéz elképzelni, hogy kő-lények, törpék, manónépek lakják.

Egy kis csenddel, odafigyeléssel, némi lekenyerező kinccsel vagy édességgel előcsalogathatjuk őket. Ha kedvük tartja, történeteiket is – többnyire képekben – elmondják.

Többször volt alkalmam meghallgatni a mesét, ‘látni’ a törpék városát. A föld alatti várost. A várost, amit ők teremtettek az erdők-mezők, falvaink, városaink alá.

Izgő-mozgó, csupaszín rengeteg. Nyüzsgő karaván, forgalmas utak szövik át meg át. Színpompás, örökmozgó kavalkád.

Kincsekkel kereskednek.

A tudást és mindent, amit csak érnek, rendszerezik, osztályozzák. Hozzák-viszik, átalakítják.

Jegyzik az évgyűrűk bölcsességét, a madarak röptének ívét, a kipattanó virágszirmok színét és hogy melyik fűszálon hintázott tavasszal először bogár.

Ismerik a fák arcát, a kéreg minden rajzolatát, lemérik a koppanó esőcseppek súlyát. Hallgatják a csobogó patak meséjét, elnéző mosollyal szemlélik a vízi lények kedvességét.

Figyelik, ahogy a szarvasbogár kitinpáncélja roppan, ahogy a hal a tóba visszacsobban. Számolják a szitakötők szárnyrebbenését, miközben dolgos népeik behálózzák a Földgolyó egészét.

Kereskednek vércsevijjogással, denevérhangokkal, bagolyhuhogással.

Hozzák-viszik a sok kincset messzeföldre és mindet gondosan őrzik, amíg csak el nem jő az ideje.

Hogy milyenek a törpék?

Szorgosak-dolgosak. Néha kicsit morcosak. (Ha olyan a kedvük épp, vagy ha úgy érzik, akadályozza munkájukat az értetlenség.) Máskor meg kedvesek, derűsek. Ha a szavakat szűken is mérik, jó kedvükben találva nem sajnálják tőlünk a bölcsességeket.

Tisztességesek. Becsületesek. Kizárólag a saját törvényeik szerint, a saját törvényeiknek élnek.

És hogy hogy jön ez most ide? Miért jutott eszembe a törpenép a Síp-Dob-Dohány és Kazinczy utca környékén?

Mert itt is van egy város. A város alatti, város mögötti város.

Valahányszor erre járok, elfog egy hangulat, sejtelem, érzés. Feketekalapos-kaftános, hosszú szakállú emberek, komolyan öltöztetett, okos szemű, göndör fürtű gyerekek.

Ők a vérem titkait őrzik, a házfalak, macskakövek mind-mind egy történetet.

A por-piszok-repedés mögött felsejlik egy másik világ.

Romkocsmákba bekúszó, lassan lopakodó színek, a szokásostól elütő fények. A falak mentén katonás rendben, kis dézsákban sorakozó friss fűszernövények. Élénkre festett figurák a repkénnyel bevont tűzfalak mellett. Esténként vidám hangulat, koccintás, lampionok, fényfestmények.

Szorgos-dolgos emberek, színesre szőtt álmok… Megvalósult álmok a kapualjak és szűkre szabott boltajtók mélyén.

Nekem nem utcák határolják, hanem emberek. Emberek, akik ismerősből jóbarátok lettek. A szívemnek kedvesek.

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Mosolygó almák, szívből főzött étel, sok egyedi, régi-új ékszer. Kézművészek…

Mi bennük a közös? Bármit is találunk a küszöbön túl, azt megtöltik szívvel. Nem is lehetne itt máshogy, ahol kint minden szikkadt-poros-szakadt. Megtöltik álmaikkal, lelkesedéssel, szaktudással, ügyességgel.

Jó mászkálni az utcákon, ahol minden lábnyomnak arca, minden pókhálónak története van és jó időről időre visszatérni közéjük.

Most úgy érzem, újabb kincsesbarlangra leltem. Megint találtam egyet, olyat, ami akár a képzeletbeli törpeváros köszpontja lehetne.

Belépve ugyanaz a hangulat fog el, mint régen, mézeskalácskészítés, szabás-varrás, dekupázs vagy könyvfűzés közben. Bármiből bármi lehet. Söröskupakból ékszerek, újragondolt, új életre keltett bútorok, biciklialkatrészek, régiségek. Mindenből minden lehet. És élnek is vele az emberek.

Mintha csak a törpék hordták volna ide rég elfeledett rejtekhelyükről a kibányászott értékeket.

***

Az elmúlt hetet magam is a Dob utcában, egy barlang mélyén töltöttem és a nyár folyamán még megyek.

Kíváncsi vagyok, hogy a legszűkebb város, a város alatti város, a város mögött felsejlő titokzatos város még milyen kincseket rejteget.

fotó: Szöllősi Mátyás a Budapest Katalógus oldalán


8 Comments

„Nagyon szépen köszönöm”

Rántotthúsos maxiszendvics, hamburger, banán. Ételcsomagokkal egyensúlyozok.

Kora reggel még. Kollégák jönnek szembe a gyárudvaron.

Nagyot kacsintva kívánnak jó étvágyat. Automatikusan köszönöm meg, fel se fogom.

Táskámban diétás étel, bent a hűtőben vega finomságok.

Elindulok lassan.

A nap is elindul.

Rutinmunkák, teljesítményértékelés. Szerencsére évente csak egyszer.

Nem történik semmi.

Várom a délutánt.

És félem is.

Vajon ott lesz-e? Ott lesz-e megint? És mi van, ha nem kér belőlem? Ha elutasít.

Nagy szemeket meresztenek a kollégák, amikor indulás előtt, már puccba vágva melegítek hamburgert.

Megkérdezni nem merik, miért. Csak nézik.

Gyorsan becsomagolom és már megyek is.

Olyan helyekre, olyan helyeken, ahol egyedül, főleg sötétedés után nagyon nem jó. Nekem legalábbis.

Posz-kor-szemét-szürkeség, leterített pléd. Hidegben légkondícionáló ventillátora általi melegítés.

Sokáig nem mertem odanézni, ha arra mentem, aztán mertem, de nem tudtam, mit tegyek. Múlt csütörtökig. Most ismét arra veszem a lépést.

Kicsit izgulok, ott lesz-e.

Kicsit izgulok, de letérek az útról és odamegyek.

Látom, nem alszik.

Kezébe adom az ételt.

Mintha áramütés rázna, olyan a villanás ér.

A város legtisztább, legragyogóbb szempára néz rám.

Megköszöni. Én szólni se tudok.

Ételt adtam, ő pedig egy igazán tiszta pillanatot.

Én is köszönöm  az ajándékot.


a fotót a Szimpla Design Shop polcairól oldaláról vadásztam


Leave a comment

Fekete Tára – egy kiállítás margójára

Timothy Allen képe
˛˛˛

Az volt a feladatom, hogy írjak a mérgekről.

Nem ment.

Ültem a hatalmas fűzfa lombsátor-árnyékában egy természetmandala közepén.

A mélybe mentem.

Barátságos lény fogadott gondjába. BarbaPapa-szerű. Hatalmas, kedves. Súgott valamit. Mást. Teljesen.

Kőolaj. Drága kincsünk.

Rég letűnt korok élőlényeit idézi.

A Föld gyomrában. Lent a mélyben.

Hatalmas nyomás alatt jött létre.

Nem könnyű rábukkanni.

Ha ő tör elő, előfordul, robban.

Ha értünk a nyelvén, kincs lehet. Meleget ad, utakat hálóz be világszerte, távoli tájakra vagy az égbe repít, hegyek gyomrán át fúrhatunk alagutakat vele.

Országokat tesz gazdaggá. Országok szállnak harcba érte.

Ha nem vigyázunk és a tengerbe ömlik, milliárdnyi életet olthat ki néhány literje.

Ha nem bánunk jól vele, robbanást okoz az óceán mélyén. Vagy ha egy lámpást hagyunk óvatlanul a hordók tetején…. Kicsordogál a kezünkből, ha nem bánunk ügyesen vele.

És szánjunk egy mosolyt Tára Istennőnek akkor is, ha eszünkbe jut, mennyire szereti egy férfi az autóit. Kicsiktől a nagyokig…

A nők pedig iszappakolás vagy krémek formájában naponta az orcájukra kenik.

Igen, jó lesz így. Mérgek helyett  új vezérmotívum, a “Fekete Arany” legyen.

Megírtam gyorsan, este már a kész szöveggel mentem.

De máshogy lett. Nem így…

Időszűke, koncepció. Hárman húztunk hatfelé. Nem értettük meg egymást. Idegen volt a feladat is. Így van ez, ha csak gondolatok vannak, tapasztalat még nincs.

˛˛˛

Azóta belenéztem a halál arcába.

November elején.

Fekete Tára megjelent. Mint legfőbb segítőm, mint ismerős – régesrég.

Valóban hatalmas volt. Egyáltalán nem kell tőle félni. Ha kéne, az se segítene – minek is.

És hogy milyen a ruhája? A ruhája szegélye? Mit írunk róla, hogy próbáljuk szavakba önteni, hogy vesszük körbe?

Őt biztosan nem érdekli. Engem sem, ha a lényegre figyelek.

Jól van ez így.

UPDATE:
A második Tára-kiállítást már úgy állítottuk össze a lányokkal hárman, kart karba öltve, mint egymást segítő lánytestvérek. Valahol azok is lettünk. És ez így maradt – azóta is. :)

Betty Albert: Three Sisters


2 Comments

Öröm örömöt vonz. (Spar-os matricák Dévának)

Kipakolok a futószalagra. Mögöttem kedélyes öregúr következik. Mondtam már, hogy szeretem a kedélyes öregurakat?

Viccelődünk. Viccelődik… Megérkezik a felesége is.

Miután többször eljátszottuk, hogy igazán kifizethetném az övéket, én meg igazán szívesen zsebre tenném a prémium kategóriás pisztáciás feketecsokit, megjegyzem, hogy ha azt nem is, de ha nem tartanak igényt rá, a matricákat szívesen elvinném. Van valaki, aki nagyon fog örülni neki.

-Csak tessék, csak tessék… – ajánlkozik az öregúr. Felesége kedvesen bólint.

Megvárom a fizetést. Kezembe veszem a sok matricát, amit ajándékba kapok. Átjár az öröm, kisugárzik… Pontosan tudom, mennyire látszik. Mennyire fog Déva örülni neki. Örülnek ők, az adakozók is. Körülöttünk mindenki.

És ahogy az lenni szokott, az öröm is, mint sok más érzés, ragályos. Tovahullámzik.

Csoszogó nénike fordul vissza az ajtóból, aki már vitte volna, kezében tartva matricáit.

-Tessék, kedveském. Látom, mennyire örült neki. Odaadom ezt is. (Fokozódik az öröm. Kettő saját, hat plusz kettő ajándék és még négy.)

Egy férfitól is kapok kettőt, aki nem szeretné elvinni. Tizenhat csomag matrica néhány perc alatt, egy jókedvűvé varázsolt pénztáros, kedves idős házaspár, akikkel valószínűleg össze fogok még futni és körülöttünk még néhány száj, ami fülig ér.

Borús vasárnap délelőtt, városvégi kis közért.

Nos, ha nem is túl sok, ez is valami. Mit tegyünk vele?

Örüljünk neki. :)

fotó


Leave a comment

Anikónak

Tudod, nálunk sem ment úgy minden. Ahogyan én szerettem volna. Ahogy nekem tetszik.

A búcsú, az utolsó percek igen.
A szertartás, a közös gyász az nem. Egyáltalán nem.

Fényes, hangos-zajos-kacagós temetést képzeltem. Sok virággal. Sok tanítvánnyal. Éneklő kisiskolásokkal. Sok-sok mécsessel.

Így képzeltem, mióta csak éltem. Mióta ismertem. Mióta (védő ölelésében) magamra eszméltem.

Természetesen nem a temetésére gondoltam 4-5 évesen, amikor rendszeresen a piacra követtem. A belőle, s felé sugárzó szeretetből kaptam én is, ajándék (savanyúkáposzta, piros alma) formájában. Vagy amikor bementem hozzá a zeneiskolába. Körülrajongták Éva néni unokáját.

A trafikos, a boltos, a szomszédok. Járókelők, vérmezei kutyasétáltatók. A korábbi ‘kosztosok’, akikre fiatalkorában, iskolai táborokban főzött. Én meg naponta ehettem…

Mindenki szerette őt.

És -részben miatta- mindenki, aki ismerte, szeretett engem.

Juci néni, a legjobb barátnő. Naponta csörögtek át egymásnak titkos, kódolt morzejelekkel (ne vedd fel a telefont három csörgésig ebéd után, Jucika lesz az…). Elbűvölten figyeltem, ahogy a csörgések számából megállapították, épp melyikük hívta át a másikat egy feketére.

Lélekápoló beszélgetések… vagy csak hallgatás… kávéba mártott cukrot kaptak az unokák.

Ott tanultam meg, hogy így is lehet. Bár a kinti világ még egy merőben másik világ volt, bent a négy fal közt a szó, a gondolat szabad volt. A férfiak összetartottak. A nők összetartoztak. Az unokákról egy halomban, a közösen, szeretetből font fészekben gondoskodtak…

Mindenki máshogy éli meg a fájdalmat. Ne legyen temetés, így döntött a család. Így döntöttek. Nélkülem. Én másképp szerettem volna. Másképp tettem volna. Búcsúzni, hírül adni, búcsúztatni. De nem így lett.

Szülőhelyére, Dunakeszire azért kimentünk közösen.

Vízre bocsátottuk az álmot… Addigra már megtaláltam a saját gyászszertartásom.

Néhány szál virág. Egy mécses…. Mégsem éreztem akkor, ott, a teljességet.

Magammal vittem haza egy kis üveg Duna-vizet. A fűszernövényeim kapják majd, úgy terveztem.

Ahogy ballagtam hazafele, egyedül – “nem tudom magammal felvinni a lakásba ezt a vizet” – éreztem.

Ismerős fákat kerestem. Eléjük locsoltam. Kis körökben.

És akkor jött a vonat.

A Kőhíd tetején, tudod ott a sarkon voltam.

Elragadott a pillanat.

A félig teli kis üvegcsét a távolodó gyorsvonat tetejére dobtam.

Ezer apró szilánkra – vízcseppre, üvegre – robbant.

Nekem ez volt az A PILLANAT. Gyönyörű, szabad, tiszta, de még fájdalmas, kifakadó pillanat.

  . ~ ° ~ .

 

UPDATE:
Azóta tanultunk egy keveset a Város Jógájáról. Most már tudom, hogy abban a feszült helyzetben, amikor nem vitte el a fájdalmat a víz (legalábbis egy közös, családi látogatás formájában nem), egyáltalán nem volt butaság a magammal hozott tárgyat a száguldó szerelvény hátára dobni, ott hagyni szétrobbanni, majd a tovafutó, a végtelenbe táguló síneket bámulni.


˙ ° ˙

Azóta többször megismételtem a szertartást pár csepp vízzel, édességgel, virágszirmokkal, gyöngyökkel-kinccsel. A szertartás így is teljes, de nem hozom rá a frászt az emberekre.

˙ ° ˙


Fotók: 1, 2, 3.


Leave a comment

Nyújtás spiccen, talajfogás lábfejjel

Rájöttem, nem olyan nagy baj, ha néha nem a talpammal érintem a Földet. A mélységet. Mint másfél éves korom óta minden lépésemmel, mindenkor. Ezt szoktam meg. Ez ad biztonságot.

Ma kiderült, nyújtás közben, lehet néha spiccen, neadjisten lábfejen hordoznom a teljes súlyom.

Igen, más érzés. Talán fáj. Esetleg sérüléssel jár. Rá kell bíznom magam, engednem, hagynom.

Itt nem segít a feszítés, a nyakasság. Akkor sem, ha nem fej-nyak-váll, hanem a bokáról szól a dolog.

Lehet így is, bár megfordul a világ, minden a feje tetejére áll és a testemnek kényelmetlen (amit úgy értékel: fáj).

Belelazulok. Mélyes-mélyen… Megnyugodok.

És máshogy, mégis éppen ugyanúgy érintem, amit csak tudok.

Mélységet, álmokat, sóhajtó titkot. Megérzést, vágyakozást, ki nem mondhatót.

Szépséget, sejtelmet, fájdalmat és érintetlen tudást-összhangot a kút peremén, érzékeim káváján.

Mély, megint milyen mély, mint mindig, ez a kút…

Megint Őt csodálom. Földanyát.

Bár a mélységben semmit nem változik, a felszínen alkalmazkodó. Megtartó, nem pazarló, mégis mindig adakozó.

Nem a mi korunkban született.

Nem velünk, nem velem együtt nőtt fel.

Mégis mindenről, mindenekről, mindenkiről – így rólam is – mindig, mindent tud.

A képeken Wat Phra Mahathat, Ayutthaya.


Leave a comment

Városi Jógi gyakorlat: Hős/Istennő/Buddha vizualizáció

Hétfő reggel, csörög(ne) a vekker. De már fent vagyok. Semmi kedvem bemenni dolgozni. Az előző napi 8 órás meditációtól fizikailag roppant fáradt vagyok. Inkább még egy kis alvás, aztán itthon szép csendben gyakorlatok.
Mégis meggyőzöm magam, hogy ma (adó 1% leadás, Vegafutár, határidős munkák) bemenni jobb. Majd holnaptól kiveszek pár szabadnapot.

5 perc sem telik el bent, csöng a telefonom. Távoli épület portáját jelzik a számok.
Látásból ismert kolléganő, aki – környezetvédelmisként – a gyáregységek között mozog.

Elütöttek egy macskát a Gyömrői úton. Órák óta lehet ott. Fejéből vér folyik. Csináljak vele valamit. Most.

Hogy miért pont engem keresett meg az elméleti 6000 ember közül, magam sem tudom (ó, dehogynem. tudom). Kérdez, én sorolom. Igen, jó állatorvost a közelben tudok. Telefonszámot adok. Kihívni vagy bevinni, mozdítani, figyelni? Felügyelet, takaró? Jó lenne addig is egy állatorvos. Legalább ránézni, lehet-e, érdemes-e mozdítani. Orvost várni vagy altatni.

Hirtelen átfut az agyamon. Hiszen van állatorvosunk. Alig ismerem. Hogy küldjem oda?
Megoldom.

A házban két állatorvos is dolgozik, akiről tudok. Másik osztály, másik folyosó. Szívélyes köszönőviszony. Egyikük sem kifejezetten haverom.

Odamegyek, gondolkozom. Szembejön a velük dolgozó leányzó, akivel jóban vagyok. Egy nevet mond.

Belépek. Számítógépek, félhomály. Az ajtónál topogok. Sokat magam sem tudok. Vázolom a helyzetet. Én is bizonytalan vagyok.

Nemigen akaródzik nekik felállni. Több utcányira, valahol az árok szélén fekszik egy elütött macska. Nem mozdul. Lehet, hogy gerinctörés. Akkor nem érdemes megmenteni. És ha mégis, ki viszi kórházba, ki fizeti?

Újratervezés, mondja a GPS belém ivódó, álmait repesztő városi jógini.

Újraképzelem Újraképezem a szitut.

Vizualizálok.

Gondolatban újra a küszöbön állok. Benézek a szobába. Szentélynek látom. Halk duruzsolás, félhomály. Mindenki magába fordulva teszi a dolgát. Gyógyításra teremtett lények ők, emberek, orvosok. A elfogadott, tanulható tudás és a befogadhatatlan mágia határán. Hősök, ketten és egy Istennő. Az egyik Hőshöz fordulok. Kihez máshoz: egy szenvedő állaton segíteni tényleg hősi dolog.

Ugyanazokat a szavakat mondom. Máshogy.
Megjelenítem előttük, hogy a láncolat kész, minden rájuk vár, hogy tudással felvértezve rábólintsanak a szállításra-mozdításra, vagy kimondják: halál.

-Te, figyelj már, nézzük meg már! – pattan föl a fiatalabb, könyökénél fogva rántva fel a másikat. Innentől fogva szemeim előtt pergő Baywatch-epizódot kapok:
kesztyűt húz a dobozból gyakorlott mozdulattal, majd csak a távolodó hátukat látom. Ha láttatok már vészhelyzetben igazán rátermett tűzoltókat öles léptekkel elindulni az ismeretlenbe… Ilyen volt.

Gondolatban hálát adok, befejezem szívemben a gyakorlatot. Az ottmaradó Istennővel még pár szót váltok.

Kolleginánál telefonok. Autó, kíséret, kilépési engedély. Noé, állatkórház, ismerős orvos. További telefonok. Igen, már várják. Röntgenezték, nyugtatták, előkészített műtő várta, délutánra ennyit tudok.

Este üzenet a facebookomon. Mivel az eseményt az egész utca látta (zöldséges, papírboltos), a dologról már a gazda is tudott. Bár a hazakerülésig van még akadály, mégsem maradt az árok szélén kiterítve a feketeség most.

Ági nils_joHúgom képe Nils Holgerssonról és városunkról.


Leave a comment

Jövendölés. Szögliget. Szabadulás.

 

Szögliget, forrás, jövendölés. Álomlét.

Újhold – a Hold fénye 96 sugárra oszlott

94 fehérruhás leány járt táncot

95 esőkoppanást mutat a párkány

93 hajnalsugár tűnt fel a holdvilágnál

91 páracsepp szállt fel remegve

89 szürke szamár tűnt el a ködben reszketve

60 tűző napsugár hajlított délibábot

54 mesét mondtak az anyókák, s álmot

46 jégcsap csörrent, tört repedezve

46 szélfútta hajkorona lobogott az ébredésben, ahogy kifutottak az ereszre

46 kis manó járt ma körtáncot

46 falat ételt vett szájába összesen a vándor

46 pár tűzpiros cipellő ragyogott a kirakatban

46 kört tett a kéz, miközben sót szórt a fazékban

46 cipellő koppanása, kirakatban várnak a topánka-csodák

46 kisleány fut le a lépcsőn hangosan kacagva, majd tovább, a kerengőn át

46 kört tett velem ma a körhinta

46-szor tűntem el, s elő a lépcsőfordulóban, kanyarban

46 vakmerő vágta lefele, a szerpentinen

46 hossz evezés a Duna-vízen

46 boldog száj fúj buborékot rágót rágva

46 kismanó néz álmosan a kelő Napsugárra

46 buborék pattan szét a Térben

46 halacska csobban, fickándozik lent a mélyben

46 tündér sző a ködből sűrű hálót

46 varázsló veszi nyakába a világot

a kis vörösbegy szárnya 46-szor újrarebben

46 régi emlék tűnt el most az emlékezetben

46 méter mélyen friss vizet találunk

46-szor álmodjuk újra ezévi legfontosabb álmunk

46 kérő néz rám epekedve

46 fazék ételre tettem rá a fedőt, Nektek

46-szor virít a kikerics, mire elhiszem

46-szor még nem mondták, máris elhiszem

46 szerzetes vonult át a Szivárványhídon

46 ember van, akiben most, szembecsukva, teljesen megbízom

46 laktanyát szüntettünk meg, s lett belőle iskola, óvoda

46 pincebogár mászott vissza mélyre, a pokolba

46 rémes árny lebegett át az úton

46 ragyogó Holdsugár közeledett a Tejúton

46 álmot láttam-szőttem én

46 teljes évig tartott az újra-Felébredés

~,~

73 tündérlány kifeszített hajszálon táncol

71 új lándzsalevél látja meg ma a napvilágot

70 apró kincs lapul a barlang mélyén

68 ezüsthal csobban a vízesés szentélyén

66 gyerek vár ránk otthon repesve

64 kenyeret süt a péknél a kemence

61 manó utazott bogárháton

58 kislány ült föl álmosan az ágyon

28 kismanó épített félbehagyott álmokból varázshegyet

16 tündérlány szőtte a mezőn ezerszín Holdsugár-sátrát, s nézte közben az Eget

8 kiskacsa énekelt úgy, mintha hattyú volna

4 vödör csobbant mélyes-mélyen a kútba

2 tündérlány táncolt tükörsima jégen

– erdőlakó elveszett rég a feledésben

o ~ ~ o

.

Budapest. Létálom.

.

Újhold ünnepén 96 tündérlány táncolt, majd szőtt magának Holdfényből sátort.

Az erdőben 99 kismanó vidáman táncolt.

A körmandalában 98 vajsárga tulipán hajladozott-hullámzott.

A rózsabokron 97 hatalmas, vérvörös rózsabimbó nyílt és egyetlen élesen  felfele mutató, unikornisszarv-szerű tövis.

 


Leave a comment

a hétvége Esszenciája – eddig

Felvezettük a gerinc mentén az energiákat.

 Letettünk néhány tudati béklyót.

Áttörtünk egy-két gátat.

Gyakoroltunk egyedül, párban.
szerelM

Együtt, közösen.
 

Körben.
lábkör

Együtt. Érezve. Együttérezve. Hiszen egymással gyakorolni jó.
szeret

Ellazultunk.

Fókuszáltunk.

Bevetettük ismét a hálót. Hogy lássuk, mi akad horogra. Mi az, amivel dolgozhatunk.
Elena1

Keringettük a pályákon az energiákat.

A Természetből is gyűjtöttünk energiát.
fenyőkém

Hiszen a Természettel gyakorolni áldásos, áldott és jó.
tengerpartba olvadva

Segítettek ismét a Védelmezők.
 vadon elefánttal

A Tökélyharcos újraébredt, új alakot kapott.
balerina vízbe

Ugyanazok vagyunk, mint voltunk.
csak mese

Csak néhány dolog lekopott, elfogyott.
Cselya újabb 

Kinyíltunk a világra. Kinyílt előttünk a világ.
csodálkozás

Ragyogóbbá, színesebbé vált, miközben nem mi festettük át.
Erik Johansson1

Hiszen a város egy ragyogó mandala.
eleph

Itt élünk benne emberként.
elfecske

Körbevesz minket, megadatik számtalan szebbnél szebb, ragyogó lehetőség.

És csak rajtunk múlik, mire haszáljuk az időnk.
Idő 2

Ami így nézve véges.
Idő 1

Miközben persze végtelen.
Igor Morski1

Rajtunk múlik, mit hogyan látunk.
színes bubi ff világ

Végzünk-e gyakorlatokat.

Gyakoroljuk-e az alázatot.

Teszünk-e fogadalmakat.

Jókívánságot.
Brooke virágos

Volt sok meglepő, ismerős, felszabadult, munkás, örömteli. Visszajelzés, apró eredmény.
Volt új és régi ismerős, újra előkerülő, még mindig. És volt hálával fogadott,  újonnan jött felismerés.
 néni elefánt

 

~ ˇ~

 

De nem ez volt a legnagyobb eredmény. Azt kértem az elvonulás elején, mutasson rá, ami igazán a sajátom és vesse ki magából a mandalám, ami nem az enyém.

Megtörtént.

És bár érezhetnék szomorúságot, dühöt vagy kétségbeesést, nem igazán jött szétesés.

Csak egyet látok.

Bizonyosságot.


Leave a comment

Mérlegem (Költészet Napjára)

Az első kinyíló tulipán.

Az első teljes légzés.

Az első zöldalma, léböjt-nap után.

Az első tavaszi, szexi kiöltözés.

Az első merészebb írás.

Az első jóleső sírás.

Az első bók.

Az első csók.

Az évkezdő első elvonulás.

Az első (munkaköri) állatgyilkolás.

Az első komoly gondolatok.

Az első jóleső, gondolatmentes napok.

Az első elrontott ugrás.

Az első jól sikerült forgás.

Az első igazi toroknyitás.

Az első pár nap, amely szénanáthás-asztmás.

Az első esőben futás.

Az első (elég sok) elmaradt futás.

Az idei első gyantázás.

Az idei első hajvágás.

Az első rövidszoknyás napok.

Az első gyönyörű fülbevaló, amit kapok.

Az első… az első…. az első…   ééééés…

Mindjárt meglesz a legelső késés.

Az első mezítlábaskodás.

Az első újraélesztett, jól bevált masszázsfogás.

Az első kiszakadó kiáltás.

Az első jótékony mantrázás.

Az első cékla-narancs páros.

Az első önjelölt szöveggyáros.

Az első elültetett fűszernövény.

Az első poloska, amit kiraktam, miután áttelelt az idén.

Az első lódarázs-terelés.

Az első macskaberregtetés.

Az első ügyes parkettalocsolás.

Az első önkéntes(len) szófogadás(sás).

Az első komolyabb szándék.

Az első szó, ami ajándék.

Az első blúz, amit az ember kigombol.

Egy kapcsolat, amit újragondol.

A légvár, amit lerombol.

És az első versem. Nagymamám holmijai közül. Ötéves koromból.


Leave a comment

A. – a kezdetek

ELŐTTE.

Na, majd utána – gondoltam -, utána lesz jó.

Hiszen amiről nem lehet, hogyan írhatnék arról.

Hogyan ne írhatnék róla, ha ez van bennem most.

Párhuzamos világokban élünk.

Nem, nem…

Nem a világ más, csak amit érzékelünk belőle.

Amit látni, hallani, érezni, átélni tudunk… és akarunk tőle.

Szenvedély.

Azt mondják, elvakít.

Mi van, ha mégsem?

Mi van, ha én használom fel őt itt?

Arra, hogy meglássak valamit.

Nem magát a szenvedélyt. Az csak egy érzés. Elsodor, magával visz.

(Ha hagyom. Ha akarom. És ha most az egyszer bölcsebben adagolom?)

Lehet, hogy rámutat valamire. Megvilágít. Segít.

Rájövök általa, megértem tőle. Felfed belőlem valamit.

Valami közelebb vivőt.

Valami IGAZIT.

~  ~
ˇ

Lehet persze absztinensen élni. Begubózva. Egyhelyben. Nem segít.

Vagy lehet – mint kamaszkoromban tettem – kontrollként csak minden második nyáron enni fagyit. Ez megvéd a kisodródástól, de nem túl messzire visz.

A dolognak ára van, ez visszatart. Adni kell érte valamit. Ha elkap a hév, nehéz megállni, hogy ne számoljuk, mennyit, s mit.

Középső démonom, a kicsi sárkány. Szenvedélyeink.

Élvezem őt etetni. Ami rendben is van. Mindaddig, amíg fölém nem kerekedik.

Olyankor kirepít, lepottyant és nem marad más, mint – jó esetben – az üresség. A semmi.

Lehet jóval nagyobb zúzódás, meghátrálás, torpanások, sebek is.

Nem az a kérdés, hogy kell-e vagy sem.

Lehet-e jól csinálni. Odafigyelve. Körültekintően. Kontrollal, miközben mégsem. A határokat, fékeket, gátakat beállítva, a körülményeket jól megválasztva. Felkészülve előre, legalábbis.

Úgy, hogy most az egyszer ne kifele vigyen. Hanem befele.

Mindegy, mi. Tandemugrás, elmélyülés, böjt, maratoni futás, tánc, eksztázis…

Túl a hétköznapokon, de a túlzástól még épp itt.

Elveszítheti-e az ember az ‘eszét’, a hétköznapi valóságát, leteheti-e pihenni a kispadra a megszokott tudatosságát, miközben mélyen belül mindvégig megőriz valamit?

Valamit, ami fontosabb. A lényegit.

A szándékot, hogy minden egyes – tudatállapotok határán táncoló – pillanat csak befelé, saját magam felé, az IGAZSÁG fele visz.

 
Fotók: 1, 2.


Leave a comment

Lótusz-gyakorlat

Kőbánya-Kispest. Metró. Leülök.

Szombat kora reggel. Táncedzésre jövök.

A Pöttyös utcánál többen leszünk.

Átadom a helyem.

Jószívű néni, csupa mosoly-ránc. Időszítta fürtök, búzavirágkék szemből jövő mosolygás. A helyet el sem fogadná.

-Nem kell, Kedves, nem megyek soká.

-Tessék csak, nekem úgyis mindjárt itt a végállomás…

Pár szót váltunk. Megdicsérem a csokrát.

-Igen, a kertben szedtem. Ma reggel. Saját…

Majd hirtelen átvált.

-A temetőbe viszem.

Szája szűk csík, szorosra zárt. Cipőre szögezett tekintet. Nem néz többet rám.

Mondanék valamit, de nincs helye most a szónak. Nos, akkor… hogy is van az a gyakorlat?

Zöld Tára, Fekete Tára, lótuszvirág, hinta. Minden nőt ráültetek, kislányt, barátnőt, nagyit, anyukát. A társaság ül a virághintán. Az Istennők kacagva lóbálják.

Hirtelen szúrós tekintetet érzek. Odakapom a fejem. Néznek.

Egy alig négy hónapos baba-Istennő. Átható kék szemek. Annyira erős a jelenléte, hogy apukája, aki a kenguruban tartotta, szintén végig engem nézett. A gyakorlatot hagyom feloldódni. A metrókocsi megtelik fénnyel. Lopva a nénire sandítok. Ő is feloldódott. Engem néz. Rámmosolyog.

Mielőtt leszállnék, halkan odasúgom:

-Ma én is búcsúztatok. Nagymamám születésnapja lenne, és annyira jó ötletet adott: lila orgonát veszek a sok sárga virághoz.

Megértette.

Visszamosolyog.

* * *

Köszönöm, Virág, a hatékony gyakorlatot.

Marlene Sarroff képe


Leave a comment

Létegyüttlét 2.

Létegyüttlét. Végig ásítozom…

Az énektanárok gyöngye örülne, hogy nyitom a torkom. Sűrű az energia, ahogy jógán mondanánk. Álmos vagy, ahogy az átlag kívülálló vágja rá. Én egyszerűen csak hagyom…

Vidám autó utasaként indulok haza, majd BKV-ra váltok.

Nyugati tér. Várom az éjszakai járatot.

A busz vidám fiatalokkal és turistákkal teli. Kívülről a zene (Y-M-C-A) még beszűrődik.

Felszáll egy Égenjáró*. Helyet csinálok neki.

Egymásra nézünk. Összemosolygás. Felismerés.

Talán épp csak mi ketten nem bulizásból tartunk hazafelé.

-Honnan? – szól hozzám a kérdés.

Létegyüttlét, nincs kendőzés.

-Egy előadásról jövök. A Felébredésről szólt.

Mondom, miközben hosszan, szépen elnyújtva, már-már tökéleteset ásítok.**

Nos, az előadáson is voltak paradoxonok. :)

fotó

 ´
` ´ `
´

*Az Égenjárók a hagyomány szerint ragyogó szemű nők, akik inspirációt hoznak. Ha belépnek egy terembe, mindig felfigyelünk rájuk. Valami megváltozott.

**A tudatos ásítást a hangképzésben a torok lazítására használjuk. Még tanulom.


Leave a comment

Kezdő sztepptánc: lépésmeditáció

Beszélgettem egy pszichiáterrel.

De nem úgy…

Vagy mégis?

Táncedzés, nyújtás, showtánc, fáradás. Bekúsznak fejembe az imádott zenék. Bogarászhatom majd a sok belémgubancolódott dallamot.

Végül sztepp, majd újabb két óra sztepptánc a nyílt napon. Maradok.

Rendezői jobb. Egyszerű lépéssel át a termen oda-vissza. Belelazulok. Észrevétlen megy át lépésmeditációba a dolog.

Megjelenik az esti gondolat: hogyan lesz a tehetetlenségből belső munka.

Szemben velem hatalmas tükör. Én is tükröt kapok.

Az eszemmel régóta tudom, táncteremben és azon kívül, az életben, rugalmatlan vagyok.

Most meglátom az okot. Amiért ellenállok.

Attól még, hogy nagy, néha elsöprő energiákat mozgatok, nem várhatom, hogy a világ alkalmazkodjon hozzám.

A rugalmasság jó dolog. Nekem fontos. Jobb, ha időben megtanulom.

fotó: Natalya Karavay.


Leave a comment

Mami születésnap

Most is ugyanazt kívánom, amit novemberben.

Ezerszeresen térjen vissza a Földre mindaz a szépség, jóság, tisztesség, bátorság és erény, amit ő sugárzott ránk.

Megőrizzük a szívünkben, továbbadjuk, amit ránk hagyott.

Süssön a nap ragyogón és virágozzék tengersok nárcisz.

A kedvence volt.

Maminak


3 Comments

Nagymamákon átívelő történet

1986 tavasza.

14 éves vagyok.

Ragyogó napsütés. Nemsokára az osztállyal ünnepi műsort adok.

Még egy túlélendő délután, aztán 2 hét a szabadság, két hét a semmittevés. A kamaszoknak oly fontos időtlen túlélés.
A tavaszi szünet már a miénk.

Életünkben először adtuk mi a műsort. Mint minden osztályra, ránk is ránk került a sor.
Ápr. 4. A nagy megmérettetés. Most megmutathatjuk, mit tudunk.

Drága igazgatónőnk valamiért Rozsgyesztvenszkij Rekviem című versének részletét mérte rám. Úgy gondolta, a soha vissza nem térő, elvesztett fiát gyászoló anya siratódala – 14 évesen – nekem áll jól.

Tökéletesen igaza volt.

Az osztály a műsorral tarolt. Elmosta a közönséget a monológom.

Két előadás, délelőtt kicsik, délután nagyok.

Végre, végre szabadulhatok.

Csokitortát kaptunk ajándékba, a Candide-ot. Igazgatói dicséretet és egy egész szabadnapot!!!

Szárnyalva, repülve hazarohanok.

Soha nem éreztem még ekkora boldogságot. Muszáj megosztanom.

Csak képzeltem, hogy rohanok. Döcög a busz, hosszú hétvége előtti péntek délután…
Elolvasom a Candide-ot.

Tűkön ülök. Végre leszállok. Nem várok a liftre. Hét emeletet rohanok.

Otthon…

Otthon néma csend fogadott. Valami ült a levegőben. Valami volt ott.

Még nem mondtak semmit, de már tudtam. Baj volt. Apai nagyapám arca még hosszú évekig előttem volt.

Anyai nagymamám, aki távolabb, a határon túl lakott, aznap reggel szép csendben, nyugalomban távozott.

A szüleim már úton. Temetés, költözés nélkülünk…

Minden kérdésemmel egyedül maradok.

Két hétig senkihez se szólok. Nem eszem, nem beszélek. Aludni sem tudok.

Az egyetlen személy van mellettem, aki megért ebben. Apai nagymamám. És a húgom.

Két hét múlva vissza a Földre. Szülők és iskola. Erőszakos visszatérés volt. Valamit belőlem magával ragadott.

Hiába várták vissza az iskola ünnepelt versmondóját, az üdvöske néma volt. Többé meg se szólalok.

Soha többet nem szerepeltem önszántamból és az erőszak sem hatott. Nem álltam ki a porondra többet. Nem láttam értelmét. Nem látom.

Elmúlt majdnemmindegy, talán épp 28 év. Reflektorfényben ma sem állok.

Imádom a szavakat, de sosem írtam könyvet vagy blogot.

Mindent megadok az énekóráimért, de kerülöm a színpadot.

Miért tennék olyat, aminek nem látom értelmét?

Nem fogok.

Ma délután megkértek minket, ha kedvünk tartja, írjunk majd a Városi Jógi oldalon.

Ennek valahogy értelme volt. A kicsitől rögtön az egész erőre kapott.

Az első (még papírra vetett) írásom a másik nagymamámról szólt. Holnap lenne a születésnapja.

Ugye nemcsak szerintem szép ez?

Nagyon…

(Kelt 2013.11.17-én, Városi Jógi elvonulásban)

Fotó: innen.
Az enyémeket Csomor Attila készítette, a társulatét és Andiét Horváth Zsuzsanna.


2 Comments

Meddig ér egy ajándék?*


Ültünk egy nagy kosár, benne pár adag pisztácia felett.

Néztem az arcát. Hüledezett.

Ezt a vonást, más arcokból, már jól ismerem.

A legnagyobb ajándékot adta, amit csak adhatott.

Amit akkor és ott bárki is adni tudott.

Természetesen erről mit sem tudott.

Éreztem, a legjobb, ha azt adom, amit csak tudok.

Amire elsőre, észrevétlen, még korábban rábólintott.

Nem hitte el. Nézte a kezem. A kosáron nyugodott.

-De hát én nem gondoltam, hogy ekkorát… – valahogy így hangzott.

Felemeltem kezem a kosár faláról. Ujjaimmal mutatom.

-Öööööö, szerinted, mondd csak… – ujjaim távolsága valahol 5 és 10 centi közt matatott…

-Szerinted mekkora, hány centis valójában az ideális ajándék?

Mindketten elnevettük magunk.

Ő, a vonzó férfi és én, a zavarban levő nő, aki először futólag, majd most, másodszor -Nagymamám rögtönzött és nagyon helyén való gyászszertartásán- találkozott.

Mondott néhány szót. Nagyon rendben volt.

Majd a lángokba nézett és hosszan hallgatott.

Az az este akkor sokmindent megoldott.


Fotók: 1, 2.

˙ ~ ˙

*: A cím utalás J. D. Salinger kérdésére: Hány macska farka kell, hogy az égig érjen?


Leave a comment

Mazsolás rizs

Kiszóródott a füstölőtartóból a rizs jógán a gyönyörű perzsaszőnyegre. Összeszedtük. Kárt nem tett benne.

Erről jutott eszembe az előző nap hallott történet.

Tánctanárom mesélte, hogy jóbarátja, a hangtechnikus fiú, akivel együtt szokott dolgozni, kiment egy kolostorba néhány évre.

A szerzetesek előszeretettel ettek mazsolát (többféle válogatott fajtát), a látogatók pedig előszeretettel taposták bele a szőnyegekbe a sok lehullott darabkát.

A fiúnak az volt a dolga, hogy a szőnyegekbe taposott mazsolát rendszeresen kiszedje.

Ott volt jó sokáig, több évet is, talán pont kilencet és amikor hazajött, megkérdezték a barátai tőle:
-Mit tanultál az elvonulásban töltött évek során?

Mire a válasz:
-Bármilyen szőnyegből profi módon kaparom ki a mazsolát.

Nekünk könnyű dolgunk volt ehhez képest, a rizst csak összesepregettük a többiekkel. :)

fotó


2 Comments

Tánctermi együttlét

Leonid Afremov

Álmos, mélyről induló, még alig pislákoló reggel.

Szombat van, gyönyörű napsütés.

Jó lenne még ébredezni, piac-szomszéd gyerekek-ismerős árusok köröket futni, de a tánc hív. Csak szombatonként van kerek egy órás nyújtás a bemelegítés előtt. A testemen kívül lényem minden más szférája és porcikája meghálálja, így a hívás erősebb.

Fel TUDNÉK ébredni, ha akarnék, de jólesik az álomízű, gondolatszegény készülődés, városba utazás és a statikus nyújtás is így esik most jól. Szaffi, a tánctermi macskánk ráérez, végig az ölemben dorombol.

Aztán fel a földről, építkezz fel csigolyáról csigolyára, nagy belégzés, plié, relevé, elölkereszt, ugrás, forgás, plié, relevé, plié-relevé, relevé-plié.

Csikorogva állítom át magamban a váltót és próbálom követni (forgás jobb lábon jobbra, bal lábon balra, jobb lábon balra, bal lábon jobbra), bár a zene már visz, sodor és mosolygok kint-bent.

-Judit, ha megtennéd, hogy kinyitod a szemed ugrás előtt – hangzik, csak számomra nem viccesen.

Be kell vallanom valamit.

A tánc az egyetlen hely (talán az énektanárnőm mellett), ahol ha Női Bölcsesség Jógája, Workshop, Mese-est, Szívlényegiség, Város Jógi Akciócsoport, Esszencia, Meditáció vagy Létegyüttlét hív, nem egyszerűen csak “jógázni megyek”.

Szomszédok, kollégák, barátok és mindenki más számára sokkal egyszerűbb így, már rég beláttam, hogy megspóroljam az “és milyen jóga? nem olyan. akkor milyen? nem indiai, inkább akkor már tibeti gyakorlatok főleg, de sokminden más is. mindig a pillanatból születik. sokmindent csinálunk, masszírozunk is. milyen masszázs? ááá, tudod mit? gyere el és nézd meg”-köröket.

Táncon és pilatesen ez mind mehet. Ott megértik, egyrészt mert tanulták, másrészt, mert ‘átlélegezzük’ a gyakorlatokkal a testünket.

Szóval plié, relevé, plié-relevé, relevé-plié, emeld a lábad, ugrás, forgás, nyisd ki Judit, a szemed.

– Jó-jóóó, mindjárt, csak még… (olyan jólesik átmenettel, nem hirtelen ébredni, gondolom) és helyette mondom:

-Nagyon későn értem haza, szinte már hajnal lett, de már ébredek – mosolygok.

Dávid arca visszatükrözi a mosolyt, vagyunk annyira jóban, hogy vissza is kérdezzen.

-Hol jártál, báránykám?

-Hááááát, egy ilyen…. (a Létegyüttlét még számomra is új, nem építettem be a szókincsbe és mondom, csikorognak még a fogaskerekek)

-Egy ilyen… tudod… … együttléten…

A tükörből 15 szempár néz vissza rám, meredt tekintetét, mint vassal bevont nyílhegyet rámszegezve. Dávid arcáról leolvad, szája sarkán megrökönyödve húzódik vissza a mosoly (‘jó-jó, akkor csak ébredj’).

Magamban elnevettem magam, s mintha csak ezer meg ezer Istennő szeme nyílt volna rám, egy szemvillanás alatt felébredtem.


fotó


1 Comment

Káááááááááár…. – valóban kár?


Szerencsés napra ébredtem.

Vasárnap.

Ma nem kell korán kelnem.

Nem kellett volna.

De mi ez a zaj?

Egy tonna varjú. Meg mégegy. És mégegy…

Vonulnak át felettünk. Vonulnak át a város felett.

Félredobom az álmom. Értékes kincs-morzsák…
Félrehajtom a reggeli mantrázás jótékony, körbeölelő baldachinját.

Az erkélyre rohanok. Hol a telefonom?

Varjak, varjak, épp felettünk vonulók…

Rengetegen voltak, se vége, se hossza a menetnek.
Ez nem olyan meglepő novemberben, ha a várost övező szántóföldektől pár lépésre lakik az ember.

De igen. Ennyi varjú meglepő. Sohasem láttam még ennyit. Elfeketítették az eget.

> ˙ <

Gondolkoztatok már rajta, milyen lehet repülni?
Álmodtok róla rendszeresen?
Álltatok hídon, hegytetőn, körfolyosó magasán, egy pillanatra se tekintve le, annyira vonz a mély odalent?
Játszottátok azt gyerekként, hogy egyre magasabb mászókáról, padról, kerítésről huppantok le, megtudni, mi van “előtte”?
Imádjátok, ha tépi a hajatokat a szél?
A hullámvasút bármikor jöhet?

Nekem igen és igen és igen és igen és igen.

> ˙ <

Berohanok a telefonért, próbálom megörökíteni őket.

Nem lehet.

Mindig arrébb szoktak vonulni párszáz méterrel, de most nem. Most éppen felettem.

Túl közel a fényképhez.

Letettem a készüléket.

Kitárom a karom újra a szélnek, épp úgy, mint az első percekben.

Még mindig jönnek és jönnek és jönnek és jönnek és jönnek.

Alakzatban.

Néha egy-egy kiválik, társával örvénybe keveredve.

Egyik-másik merész hurkot ír le, ideköszön nekem, szárnyával szinte súrolva a fejem.

Folyamatosan köszönnek, miközben mennek. Búcsúztatva a Várost, amit itthagynak, üdvözölve a Vecsésen túli területeket.

> ˙ <

Már tudom, milyen érzés repülni. Pontosan tudom.

Én is velük szálltam ott és akkor.

Azt persze továbbra sem tudom, hogyan kell csinálni.

Egy ház negyedik emeletén lakva talán jobb is, ha nem firtatom.

De azóta a vasárnap óta – már nem is akarom.

> ˙ <

Ehhez a történethez nemcsak kép tartozik, hanem egy jógagyakorlat is.
Kell hozzá egy asztal, sok bizalom és néhány jóbarát, aki elkapja az embert.

Fotók: 1, 2.


3 Comments

TaiJi Quan – Szürreál I. (Magunam varázsolt)

TaiJi tábor, 2005. nyarán.

Akkor költöztem új építésű házba. Annak is egy kis tetőtéri lakásába.

Hazaérkezés vasárnap éjjel. Már minden sötét.

A környék feltúrva, alig találom a bejáratot.

Nem csoda.
A szokásos…
Még új a ház, sok problémánk volt. (Az álmoskönyvek szerint nem jelent jót, ha egy lakópark alapja fürdő volt vagy tó…)

Hétfő reggel. Álmosan mocorgok. Kilépek az erkélyre. Megdörzsölöm a szemem.
Majd vissza a szobába.
Ezt újra és újra eljátszom. Csinálok vagy három sorozatot.

Nem hittem, ez nem lehet, amit látok.

A negyedik emelet magasából, ameddig a szem ellát, végeláthatatlan, tengerszerű, UV-zöld színű tó.
Eltűntek a kertek, a bokrok, a járdák és a padok.

Csak és kizárólag a Csoda volt.

Elgondolkozom…

-Mi lehetett a teában, amit tegnap este ittunk?
-Vagy Magunam (aki akkor még Laci volt) adott valami képességfejlesztő feladatot?

Ezen morfondírozom, miközben a lépcsőn lefelé battyogok. Tényleg, lift már tegnap sem volt…

A bejáratnál kívül és belül sűrűn nyomtatott felirat fogadott:

 

“…. teremgarázs… beázás… újra….
… kérjük szíves… igyekszünk… elhárítani…
türelmüket… feltöltöttük… nyomjelző… 4 napra…”

 

Á-hhhháááá…..

Szóval itt, a Napfürdőben tényleg csodákhoz vezetnek a nyomok. :)
Fotó: facebook.


5 Comments

‘Ott, ahol a hatos megáll’ *

fotó

Incselkedett velem.

Kacérkodott.

Ráhunyorítottam, s ő visszahunyorított.

Elbűvölt, elbájolt, és mégis…

Félem a kudarcot.

‘Én nem vagyok olyan…
A véletlen hozott.
Nem járok ilyen helyekre.
A sarokban megbújok.

Vannak itt mások, sokan.
Van, aki nálam jobb, szebb, rátermettebb, gyakorlott…
Nem, ne is nézz rám így. Én biztosan nem fogok…’

Akkor jött oda.
Hozzám hajolt.

Régi jó barát-arc, ezeréve egyformán megnyerő mosoly.

“Gyere csak nyugodtan. Kipróbálod?”

Három nyílvesszőt a kezembe nyomott.

‘Egy életem…’ – gondolom.

Bátorítóan mosolygott.

“Dzsunggg – dzsunggg – dzsuwanggggg!”

A lendület elkapott.

Nyílvesszők hátán szárnyalok. Uralom a pillanatot.

Pár pillanat csak, mégis mennyi mindent adott.

“Nem is rossz egy kezdőtől” – hangzott.

Bízni tanulok.

Ügyesedem.

Szárnyalok, suhanok.

A gyakorlástól jobb, a koncentráció hiányától sokkal rosszabb vagyok.

Egyszerre egy tűhegynyi kis pont és körülötte a Minden vagyok.

De inkább csak játszom. Élvezem. Percekre újra önfeledt kisgyerek vagyok.

“Dzsung – dzsung – dzsunggg!” – mondja a Ritmus.

Kihúz, visszamegy, ellazul.

Ránéz, célra tart, újraindul.

Nem is bonyolult.

És semmi rossz nincs benne.

Miért ne ejthetne rabul?

Örömmel adom tudtul, hogy Csala Péter barátom társaival, sporttársaival pubként is üzemelő darts-klubot nyitott.
Ha kipróbálnátok, megnéznétek, beülnétek, beszélgetnétek, ellesnétek, tanulnátok, edzenétek vagy csapatépítő tréninget tartanátok – a lehetőség adott.

Hajrá Darázsfészek, hajrá Acéldarazsak!

Én nektek szurkolok. :)


fotó

* a ‘hatos’ ebben az esetben a 9-es, 86-os és 106-os busz, valamint jelenleg a 101V jelzésű villamospótló autóbusz is.


1 Comment

Ritmusok. (Szívdobbanás)

~  Csenge és fiatalon elment sportolóink emlékére  ~ 


fotó

Ritmusok között élünk.

Ritmusok közötti szünetek csendjében. Ritmusok hegyének-hátának hullámain.

Ezt senkinek nem kell elmagyarázni. Nekem el kellett, mégis.

Munkaügyben, egy előadáson ültem. Hatalmas nézősereg.

Az előadás a szív munkájáról, a szív ritmusáról szólt. Nekem.

Szívünk (a többihez hasonlóan) egy csodálatos Lény. Egy csodálatos szerv. Fáradhatatlanul ver, miközben a szünetekben, icike-piciket pihen.

Van neki ehhez a testén belül egy saját kis vezérlőközpontja, saját karmestere.

Mint az emberek agya. Mint az endívia szíve.

Ő mondja meg, mikor, milyen gyorsan pörögjön a motor.

Ha túl gyorsan ver a szív, az nem ‘gazdaságos’, túl sok energiát emészt. Elfáradnak izmai.

Lehetetlen hosszabb ideig fenntartani ezt az állapotot.

Ha pedig túl lassan ver, esetleg nem jutunk elegendő éltető oxigénhez.

Agyam, mint fő oxigénfogyasztó, erre azt mondaná: “ez se vicces”.

Nagyon fontos a munkája a szív karmesterének.

Nemcsak hosszútávon.

Néha ezen múlik, s perceken belül dől el, véget ér-e egy fiatal ember, sportoló, élsportoló élete.

~ . ~

Vannak jelenségek, állapotok, folyamatok, és igen, voltak-lehetnek gyógyszerek is, amelyek megzavarják ezt a munkát.

Egy hasonlattal tudnám leírni.

Képzeljük el, hogy valaki befogott orral lapul a tenger közepén. Hatalmas hullámzásban. A víz mélyén.

A számunkra láthatatlan karmester időről időre jelet ad neki.

Most rugaszkodj el, hogy a két hullám közötti csendben érd el a vízfelszínt.

Levegőt vesz, majd újra alábukik és a tengerfenéken megpihen egy picit.

Mi történik, ha a karmestert megzavarják és rosszul int?

Esetleg egyszer rosszul rugaszkodunk. Félrenyelünk, a víztől köhögéssel szabadulunk.

Ha ez egymás után többször megtörténik, szinte biztosan a vízbe fulladunk.

~ . ~

A gyógyszergyáraknak ma az egyik legnagyobb félelme (a megelőzésre költött milliárdokban mérhető rettegése), hogy olyan gyógyszert találunk, ami alattomosan, lopakodva, szinte láthatatlan módon, millió emberből egynél megtámadja ezt a központot.

A szív karmesterét.

Erről szólt az előadás, hogyan dolgozzunk még jobban azon, hogy elkerüljük, bármi is megzavarja a ritmust, a természetes állapotot.

Az előadás nemcsak az eszünkhöz, a szívünknek is szólt. Megrázó képsorok, elfogódott arcok.

Érző lények a gyógyszerkutatók.

Néma, tömött sorokban hagyuk ott a tárgyalót.

A lift nem bírta a tempót, elindultunk hát gyalog. Öt emelet, öt lépcsőforduló.

Az elsőnél valaki – teljesen szabálytalan módon – a szakmai hirdetőtáblára helyezett egy magánjellegű feliratot.

“Kicsinyek tánca – Szívek ritmusa”

Helyszín, időpont.

Pink capital bold.

Rózsaszín tütüs kislány mosolyog a szórólapról.

Kolléganőmre néztem. A szívem elszorult.

Egy napon született gyermekei közül az egyik sportol, beszél, lovagol. Másikuk – bár szíve már nem lyukas – önállóan járni, futni, táncolni sose fog.

Összeakadt a pillantásunk. Láttam, ahogy próbálkozik. Mosolyog…

Sose felejtem el azt a pillanatot.


fotó

A felismerhetőség elkerülése végett a valóság szálait összegyúrtam.
A tények és a Pillanat – így volt.


Leave a comment

ÜNNEP

Fotó: Natalya Karavay.

Hamarosan ünnep közeledik.

Ti mit ünnepeltek?

Ma a környék madaraival ébredtem. Együtt ünnepeltem velük a hajnalt, hogy megértem.
Nemsokára egy varázsos, mesélő erdő közepén tehetem ugyanezt, annak minden ébredő és ébredni vágyó lényével.
Ezt már előre ünneplem.

A Hold ma különös, sokat ígérő fényt sejtetett. Nemsokára Újhold.
Nőiség, vizualizáció, látomások. Megújulás, a befelé fordulás ereje. Új utak, eredetek, titkok. Ünnepek.

Hétfő van, egy új hét kezdete.
Mennyi mindent megtehetünk még, amit szeretnénk…
Ami a múlt héten elmaradt, s aminek a jövőben várjuk a gyümölcsét. Ha megtehetjük, adjunk hálát ezért.

Közben csendben felkelt a Nap.
Egy szürke téli reggelen mekkora diadalt arat!
Biztos vagyok benne, hogy ettől a legmorcosabb ember is mosolyra fakadt.

Vannak persze saját, személyes ünnepeim.
És vannak ma kezdődőek, másokkal is.
Ugye Nektek is?

~ o ~

Hamarosan ünnep közeledik.

Ti hogyan ünnepeltek?

Gyújtotok egy mécsest, hálaimát rebegtek?

Vasárnap, a családi ebéd után, van, aki a búcsúnál szorosabban öleli szüleit?

Visszahívjátok-e az ajtóból a kedvest, gyereket, hogy adjatok neki egy soronkívüli búcsúpuszit?

Volt, aki a vasárnapot finom étellel ünnepelte?

Vagy saját magára szánt plusz tizenöt percet?

Van közöttetek, aki a lakást időről időre, miként a szívét is, díszbe öltözteti?

~ o ~

Ugye -ha nem is értitek- tudjátok, megtanultátok tisztelni egymás ünnepeit?

Ünnep, ha egyedül lehetünk. Ünnep, ha a természetben, kint. Ünnep lehet egy baráti vacsora, egy közösen megosztott élmény is.
Ünnepelünk néha, amikor este a kollégákkal megyünk el lazítani.
Ünnep minden alkalommal otthonról elindulni és oda megérkezni.

Ha rájöttünk valamire, ami bennünk motoszkál rég, ünnep lehet a felismerés.
Nekünk, nőknek ünnep lehet reggel a sminktükör előtt eltöltött pár perc, a szépítkezés.

~ o ~

Ha kiírjátok a tükörre rúzzsal,
egy ‘post-it’-re a bejárathoz
vagy nagy színes betűkkel az ágyatok fölé:
“MA IS ÜNNEPELEK” 
 – vajon eszetekbe jut, hogy miért?

 . ~ o ~ .

Ma ünnepet ül a blogom. Az írás eléri olvasóit.
Egy hatalmas nyári fesztivál szervezésének kezdete és egy szívbéli jóbarát születésnapja mellett vele együtt ezt ünnepelem ma én is.


Fotó: Brooke Shaden.


2 Comments

Titkok

Fotó: Réhahn Photography.

Nagymamám ölében ültem. Vele szemben. Ötévesen. Játszottunk.

Talán énekeltünk meg csip-csip-csókáztunk.

Kíváncsi kisgyerek voltam és már nem voltak ismeretlenek a számok.

Szemem elé került, mint eddig oly sokszor, a többjegyű apró számsor, amit kezén hordott. Amit valaki a csuklója fölé, alkarja finom bőrére nyomdázott.

Tudtam, nem lemosható. Régóta volt ott.

Tudtam azt is, mennyire nem szereti, ha nézegetem vagy ekörül szaglászom. Kettőnk között régóta téma volt.

Valahányszor nagy büszkén bevetettem volna frissen szerzett olvasástudományom, hogy kisilabizáljam a sok számot és megkérdezzem tőle, ez mikor, kivel, milyen játék volt, visszavonulót fújt. Arca elkomorult, elhessentette a kérdést, pulcsit húzott rá, hangulata elborult.

Gyerekként jól érzékeltem, de a kíváncsiság dolgozott.

Talán mert ott ültem vele szemben, arcunk tízcentire, ezúttal válaszolt.

Elmondta, hogy ez nem gyerekkori játék volt. Akkoriban sokat mesélt nekem gyerekkoráról, a kertjükről, macskákról, kutyákról, barátokról, családról. Ez később történt. Már épp fiatal felnőtt, nővé serdülő nagylány volt.

Rossz emberek tették.
Elszakították a családjától.
Elzárták tőle a nővérét és enni se kapott.

Nem mehetett el onnan. Sokáig ott volt.

A rossz emberek írták karjára a számot.

o >< o

Gyerekkori értelmem azonnal felragyogott. Összeraktam a dolgot.

Hát persze.

Nagymamám bizony börtönben volt.

Őrizték ugye, a sötétben, elzárva, hideg volt. Enni alig kapott. Egyedül volt.

Ötévesen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a Vasorrú és az ő mézeskalács házikója mese. A börtön, nos az meg a való.

Ezzel össze is omlott a világom.

Hiszen nagymamám a Földön a legjobb ember volt. Börtönbe meg az megy, aki gonosz.

Azóta a pillanat óta sejtem, ma már tudom, hogy megérteni hiába próbálom az egész világot.

~

A történet folytatása más lapra tartozik, most abba is hagyom. Legyen elég annyi, hogy 14 évesen kerültem össze életem első rasszista (történetesen történelem-) tanárával. Amikor hazavittem és sajátomként mondtam az általa szajkózott lózungot, elhangzott. Az, amiről addig egy szó sem volt – azután se sok.

~

Majdnem tíz éven át hordoztam ezt a terhet, szeretett Nagyim rossz-gonosz mivoltát, mert valakik, még jóval az időszámítás, vagyis születésem előtt börtönbe zárták. Miközben teljes szívemből éreztem és másoktól is csak azt hallottam, hogy valóban a világon ő a legjobb.

Mit mondhatok?

Terheket hordozni – akár gyerekként, akár felnőttként – rossz.

Ha csak tehetitek, szabaduljatok.

Fotó: Paul Wagner Photography.


1 Comment

TaiJi Quan Tábor – Szürreál II.

TaiJi Tábor, 2006 ősze.
Októberben, valamikor…

Többnapos elvonulásra készültünk.
Esténként a ház előtti parkban gyakorlok.
Tisztább étkezés, nem olvasok híreket, nem hallgatok rádiót.

Visszajövök. Nagyon jó volt.
És most a városba visszatérni is jó. Teli vagyok energiával. A többnapos erdő-csend-magány és gyakorlás után élményre, kalandra, emberek közé vágyom.

Mit nekem tömegközlekedés, fáradt arcú utasok? Mit nekem órás buszozás, majd metró?
A város felé indulok.

Kezdetnek egy mozi is jó. Nagyilátogatás, aztán majd meglátom. Még van egy egész szabadnapom.

Nem volt nálam moziműsor, a többnapos csend után a rádió sem esett volna jól. Legyen mondjuk a Toldi, nagyot nem hibázhatok.

Kijövök a metrón. Fent a lépcső után sorfal fogadott. Kommandósok.

Hát ez vicces, igazán…
Vajon nekem szól vagy filmet forgattok?

Megkérdezem. Kedves és naiv vagyok. Odamegyek az egyikhez.
Napóleon néz vissza rám. Nem válaszol. Betonkemény áll, arcizma sem rándul.
El éppen nem taposott.

Megyek tovább. A mozi zárva. Ajtón felirat sehol. Bekopogok.
Nyílik gyorsan, berántanak magukhoz. Kulcsra zárják. Ma is látom magam előtt a hatalmas vaskulcsot.

Körbevesznek, elmagyarázzák.
Vissza gyorsan, amíg tudok. Nem sokáig jár már a metró. Vagy itt éjszakázom, ha maradok.

Dehogyis, akkor gyorsan haza. Nagyinak gondolatban búcsút intek. Fuccsba ment az élményvadászatom…

A mozitól a metrókijáratig futok.
Velem szemben sűrű tömeg nyomul.

Ők nem statiszták, ezt biztosan tudom.

Könnygáz marja a torkom… Ilyen még sose volt.

Ugrok be a nyitott ajtón, épp elérem a metrót. Kihagy pár megállót, de rajta gyorsan hazajutok. Ami jó.

Fradimeccsről hazatérő tömegeken edződöm, de most nem biztonságos érzés se a villamos, se a metró…

Hazaérek. Idő eltelt és még maradt is. Adrenalinfröccs megvolt.

Őseimre gondolok. Üzenetet súgnak a Csontok…

Képek, villanások. Sorokban menetelő emberek. Vezényszavak. Sorsok…

Feltüzelt tömegek… Embertömegek vagy állatok? Nem látom, a kép homályos…

2006. október 23-a volt.

Eddig nyugalomban éltünk. Nem akarok perpatvart. Se kicsit, se nagyot. Nem akarok háborút.
Se később, se most. Se itt, se máshol. Lehetőleg soha, sehol…

~  .  ~  .  ~

– Mit mondanának erre a bölcsek vajon?
– Előbb belül legyen meg a nyugalom.


Fotó: facebook.


Leave a comment

Séta az Aranyhídon

Mottó:

“Porba hullt szavak
mellett megyek – suttognak:
Veled mehetek?”

~ ˇ ~
˘

Fotó: Cselya Zoli

                                                                                                     ~ 

2013. november 17., a Városi Jógi Akciócsoport színre lép.
Lépésmeditáció a Margit hídon.
Aranyfényben úszó, mozgalmas, fővárosi vasárnap délután.

Szikrázó napsütés.

  1. Beleröptetem a magammal hozott virágot a vízbe. A híd közepén perdül-fordul, azután, még mindig forogva, lassan alászáll a Mélybe.
    .
  2. Amikor megérkeztünk, Mirkó egy kicsit nyűgös volt. Jött a foga, belázasodott. A sétáló meditáció végére megnyugodott. Babakocsijában ülve szép csendben elaludt.
    .
  3. Egy férfi siet előre a hídon. Feleségéhez fordulva félhangosan mormol.

    Andalognak – mondja.

    A…. – kapta fel bosszúsan fejét az “A” betű.

    Nnnn… – súgta a szélbe az “N”, karöltve korzózó dédmamákat idézve.

    Da.. – halkult el csendesen, mozgás közben és a férfi fejében motoszkálni kezdett egy gondolat.

    Log… – a pislákoló láng erőteljes sóvárgássá izmosodott. “Én is Veletek mennék!” – kiáltotta a gondolat.

    Nak… – halkult vissza szépen a Csendbe. “Hiszen megyek én is. Megyek Velük… Veletek.”

                                                                                             ~ o ~
                                                                                                

Ennek a történetnek nincs több csattanója. Sőt. Nincs még ennyi sem.

Fotó: Réhahn Photography


Leave a comment

Egy csepp könny, egy Bede Anna-könyv…

Fotó:

~ o ~

 

Az úgy történt, hogy elcseréltem a húgom királylányos könyvét néhány faékszerre.
Nem lehetett nem otthagynom.

Becsomagolt születésnapi ajándék híján beugrottam a közeli antikváriumba. Bíztam benne, hogy kincsre bukkanok.

Ott volt. Először is, a frissen nyílt bolt tulajdonosának csillagszemében.

Még alig volt könyv az üres, dióbarna polcokon, a fény mégis mindent beragyogott. Akik ezt olvassák, tudják, miről beszélek.

Szóba elegyedtünk.
Nem, nem tartanak új könyveket.
De mindjárt felhívja a mamáját, nála esetleg lehet. Általában otthon több példány is akad. A mama ugyanis meseterapeuta.

Míg vártam, kicsit körbenéztem.

Idős hölgy lépett be a boltba. Rendkívül izgatottan.

-Megvan? Sikerült, megszerezték?
-Nem kaptam telefont….

Megvolt. Ott volt.

Fátyolos tekintettel, megilletődve nézte. Hozzányúlni nem mert.

-Fiatalember, kérem… Kinyitná ezt nekem? Én -remegett meg a hangja- nem merem.

A fiú, értve is, csodálkozva is, belelapozott. Fiatal, olyan húszévesforma volt.

-Nem, nem az. Egy másik példány… – szakadt ki a hölgyből a sóhaj. Bepárásodott szemei a távolba meredtek.

-Pont húszéve veszítettem el. Azóta keresem.

Könyvet aznap mégse vittem haza.

Kincset… kincseket igen.

Ha láttok valahol egy Ilonka Viola Ibolya névre szóló, dedikált Bede Anna-példányt, kérlek, szóljatok.

Tudok egy antikváriumot, ahol leadhatom.


Leave a comment

ÉBREDŐ ÁLMOK (Belső Mandala)


És akkor utaztunk.
Le a mélybe, mélybe, mélybe, mélybe…

Sokan voltunk a teremben.
Sokan voltak a Segítők is.
Elsősorban Virág.
Körülöttünk a többiek.

Gyökerek ágain ereszkedtem alá. Majd Jamie csodacsúszdáján. Belemosott az eső a Mélybe.
Teljesen egy.

~o~

Magashegységbe érkeztem. A Kristálypalotámba. Csúcsok, tornyok nyúltak az égbe. Mind ragyogott. Türkizen.
Otthon voltam. Ott voltam otthon, Tibetben.

A kastély udvarán nagy, fekete üstben sűrű szurkot főztem. Lefüggönyözött szobáim magányában dolgoztam vele tovább, a pincémben.

Ültem a hosszú, fekete eres faasztal mellett és hártyavékony ostyába porcióztam a kincset.

Az emberek sorra megjelentek. A csomagocskákból a kezükbe nyomtam egyet. Ők választották ki egymást. A sajátját adtam mindnek.

Az emberek közül aztán sokan hosszú útra keltek.

Állatok is jöttek rendszeresen. Vadak, erdeiek. Az ablakon benéztek.

Kíváncsi voltam, ember, van-e körülöttem.
Egyszercsak megjelent egy.

Nem velem élt, a külső szobákban járt.
Utazott, egy szabad lélek. A külvilág és köztem kapcsolatot teremtett.

Néha letett nekem egy csomagot. Sosem szólt közben. A munkámat segítette.

Nem tudtam, ki ő. Nem tudtam, mit dolgozik. Magas volt, szótlan, fehérnek tűnt, néha szinte áttetszőnek. Csuklyás papi köntöst, fehér kámzsát viselt.
A fényekkel játszott. Ő is gyógyított – valahogy. Szavak-hangok nélkül. A Fények néma Mestere volt.

Én éltem Kastély-Világom, ő néha megjelent. Aztán egyszercsak találkoztunk. A valóságban. Az életben.

Ültünk a Tűz körül és fel sem ismertem. Néma este volt. Valaki búcsúzott.

Másnap reggel ismét a Mélybe mentem. Egyedül, otthon. Az Igazság mindent átragyogott. :)

Aki segített letennem a terhet… Továbbvinnem az örökséget.
Szó nélkül, egy csettintéssel eloszlatta a felhőket.

Sokat segített nekem. Pár megfelelő szóval és egy képpel. Egy gyönyörű képpel.

Az életben is magas. Fényekkel dolgozik, hát persze…
Remélem, néha majd idelátogat, hogy a munkámat segítse. És néhanapján letesz ide majd egy képet.

Remélem, nem haragszik meg érte, ha papi köntös nélkül – álomban vagy valóságban – 
most őt is ideidézem:

 

Illusztrációk/fotók/képek: Jacek Yerka, Jacek Yerka, facebook


2 Comments

500.

Fotó: http://ana-rosa.tumblr.com/

Bizonyos szempontból az első.

Bizonyos szempontból -a mai napig- az utolsó.

~o~

Nem fogok róla mesélni. Neki szerettem volna. Nagyon….

Mostanában a Női Háló megtartó erejében élek. Férfiak ritkán bukkannak fel. Ha igen, akkor értékesek, erősek. Fontos szerepük van az életemben. Egyiküknek sem a magánéletemben…

Lassan egy éve már, hogy nagyon szépet írt nekem. Nem jót. És nem jókor. Nagyon….
Mindez nem változtat, nem változtatott azon, amit róla gondolok. Felnézek rá. Igazi férfinak tartom. Erősnek, bátornak, aki nem fut el. Aki megvéd – magamtól is, ha kell. Ha hagyom…

Minden kislány ilyen apáról álmodik. Ha nincs, akkor gyárt magának egyet. Aztán később vagy kiderül, hogy igaza volt, vagy nem.
Nekem szerencsém van. Volt és van is a férfiakat kihez mérnem.

Talán egyszer majd neki is születnek gyerekei. Fiúk, akiknek megmutathatja, hogyan kell. Lányok, akik óvó-védő szabadságában nőnek. Vagy ha nem is sajátok, egyszerűen csak gyerekek, körülötte. Tanulhatnának tőle.

~ ~

Néhány héttel ezelőtt ismerősök lettünk a facebook-on.
Ok ez az ünneplésre?
Nem tudom.

De azt tudom, hogy ha a Holdon lennénk, vagy a Földön, bárhol – minden maradna ugyanúgy. A szemébe tudnék nézni és ő is az enyémbe. Ez jó. Nagyon….

~ ~

És van még valami, ami jó.

Sosem kellett neki hazudnom.
Most sem kell.
Tudom.

~o~

Fotó: Patrick Zephyr

~o~
~~~

UPDATE:
Kisimogattam egy régen át nem adott ajándék szálait. Talán ezek az apróságok az életben is segítenek elrendezni, ami összegubancolódott.