Laesia

~ írások ~


Leave a comment

A tökéletességbe és tovább

Olyan volt, mintha mindig ismerném, mindig ismertem volna őt. Pedig nem ismertem, nem is láthattam, azelőtt. Messzi földről jött. Mindenben más volt, mint én, mint mi, vagy mint aminek képzeltem őt. Csatákon vívtunk keresztül. Mindig meglepett, a csalódás pozitívan ért. Rosszabbnak gondoltam, pedig a kezdetektől eszményítettem, valamiért. Azt álmodtam, kézenfogva repülünk. A tökéletességbe. És tovább. Mert ő arra repül. De az eszményképeknek, és az eszményképekkel is, nagyon nehéz itt lent a Földön. Azért nem adom fel. Hogyan is tehetném? Próbálok felnőni a feladathoz, hozzá. Próbálom felnöveszteni őt. És nem lehúzni ide a Földre, hisz ez a kapcsolat sem innen jött. Nem itt köttetett – és meg sem maradhat itt. Marad az Égiekbe vetett hit. FB_IMG_1497624681065


Leave a comment

When I fell in love with Freedom

I was thinking about why I was not writing here since 2015 summer.

Many things had changed then.

A friend of mine once said it was a blessing to be able to help that many people (he used the words ‘kegyelmi állapot’) and it is so true I couldn’t say it better.

I felt Green Tara so many times behind me, above me, inside me and instead of me that I will never lose her. I will never lose feeling her. I am so thankful for it. Köszönöm.

But the people I met, talked to, loved, respected and helped have long gone by and so did the actual situation. Even friendships perished with distance and time. Rules and border control have changed and so did the routes and paths which made our abilities as volunteers limited, restricted and changed.

But something has stayed with me since then which made me not to stop all the so-called caritative work against so much difficulties. Something I still found in it – till now.

I knew words only come to me, come this blog when there is silence.

But I was much more active than any time in my life before and I enjoyed it a lot.

What was it that I enjoyed so much to give up my personal life, my time for sleep, all my beloved hobbies and also this blog and silence for?

My Masters would say: look behind. See what you can find there?

What was that I found in the chaotic bustle of 2015 summer and also in another form since then?

Today I was running early in the morning in blessed gentle rain listening to the Colors of the Wind and I found my peace and silence to see what is common in all the things I love:
dancing
singing
running
love (when support of a man gives me the courage and self-confidence to be myself).

It is freedom.

And this is the reason why I don’t go and do what my friends usually do and I also think of as good things like going to demonstrations, talk groups or partying.

Half is not enough.

And I only seek where I can find it totally.

It was freedom what 2015 summer brought here to this small country. Seeing so many people fleeing from war to safety, from indignity to an expected prospering life or even seeking for financial freedom. I will never forget the power making thousands of people give up their lives and move to the unkown. I will never forget their words, their smiles, their hands, their children, their eyes.

And I know I should never forget, I should never lose sight of seeking only where this freedom points to.

~ ˇ ~

To say it clear: freedom can only point to Freedom.

~ ˇ ~

It was a great adventure (jó mulatság, férfimunka volt). So far, so good.

Let’s see what has remained.

I will always be thankful.

Köszönöm
Thank you
Manana
Tashakor
Shukran
Спасибо (but tоварищи, really… never come back please…
you know… Blue and Black Taras in me are always ready for a good fight)


Leave a comment

Az Anahakan-rózsa

Ez a mese különleges helyet kapott a szívemben.

Boldizsár Ildikótól hallottam egy fáradt, ködös, pattanásig feszült november estén. Influenzától köhögő emberektől körbevéve, vizsgadrukk és sok unalmas előadás hangulatát idéző, hideg-rideg, nyikorgó, kényelmetlenül feszengő előadóteremben. Mindez semmit nem számított, mert az előadás, a személyes átadás és főleg maga a mese elvarázsolt. Belopta magát a szívembe.

Aranyszínű mag lett belőle.

Egyre többet olvasgattam, egyre többet járt a fejemben.

Addig-addig, mígnem már szinte kívülről fújtam, s egyszer csak életre kelt.

Életre kelt bennem.

Életre kelt az életemben.

Soha még – mesével és velem – nem történt ilyen.

A legkülönbözőbb helyzetekben bukkant fel egy-egy mondat belőle. Fényesen világított, valahányszor szembejött egy helyzet, ami ‘tele volt vágyakkal és álmokkal’, vagy amikor ‘nem történt semmi. egyáltalán semmi’. Olyan pillanat is akadt, ami ‘ragyogó volt és piros, mint maga az élet’. Vagy előfordult, hogy értetlenül kérdeztem magamtól: ‘Sanvel, mi történt?’.

Része lett a mindennapoknak, része lett az életemnek.

Ahogy a mondat azonosította a szituációt, az egyben útmutatást, megoldást vagy megnyugvást is adott.

Minden esetben hatott.

A mese így a legfőbb tanítóm lett néhány hétre. Átjárta minden helyzetemet.

Majd, ahogy szárba szökkent és virágot bontott, szirmait hullatva lassan elvirágzott. Átadta a helyét, jöttek más történések, más gyakorlatok.

Ám időközben új hajtást is hozott. Megjelent bennem a szándék, hogy tovább kell adnom. Személyesen, a magam módján. Kicsit talán kárpótolva-kiteljesítve a mesét azzal, amit a hideg-rideg tanterem, a mikrofon távolsága akkor nem adhatott.

Rögtön tudtam, kiknek szeretném elmondani és hogyan. A szívem szerinti családomnak, támogató és elfogadó közegben, meghitt hangulatban, valamelyik közös esténken. Mondjuk a közelgő karácsony ünnepén.

Kirakhattam volna persze ide, ahol sok ember látja, de úgy akartam először átadni, ahogy azt szerintem megérdemli. Szívből szívbe.

Annyira erős volt bennem ez a vágy, hogy úgy éreztem, akár tűzön-vízen át harcolnék érte. Harcoltam is. A saját érzéseimmel. A Mesterem iránti tisztelettel. Nehezen ment…

Aztán elmondhattam végre, máshol, máskor, és csak azután, több nap elteltével jöttem rá, miért volt ez nekem ennyire fontos. Egy szabad reggelen végiggondoltam, mi is történt valójában, mit hozott nekem a mesélés, a mese. És akkor, egy pillanatra, tisztító könnyáradat után, ugyanolyan fiatalnak éreztem magam és ugyanolyan szabadnak, mint már nagyon régen. Mint sok, sok-sok-sok-sok éve. Éppen úgy éreztem magam, mint az a fiatal lány, aki még nem kapcsolta össze a jól sikerült előadás örömét és a nagymamája elvesztése fölött érzett fájdalmát, megtagadva magától az előadás örömét hosszú évtizedekre. Aki azóta nem nagyon szeretett bármit is különösebben megmutatni magából, míg végre most összeálltak a feltételek: a szándék, a mesében rejlő végtelen igazság és az elfogadó környezet.

Időközben az új hajtás még egy levelet hozott. Életem első videóját.

S bár a Dharma-munka videó időben megelőzte a mese elmondását, mégis a mesemondás szándéka volt az első. Az első, ami áthatolt a burkon.

Bár az Anakahan-rózsa története most már nem úgy része az életemnek, mint december elején volt, és a Meseterápia oldalán is átadta a helyét egy újabb mesének, ma is úgy érzem, hogy bárkinek, bármilyen helyzetben képes lehet utat mutatni, adhat örömet, segítséget.

Remélhetőleg sok embernek szerez még fénnyel teli, ‘csillagköszöntős’ perceket.

Úgyhogy megosztom itt is, az eredeti szöveget.

‘Köszönöm rózsa, hogy kihajtottál, megmentetted vele az életemet…’

Majdnem. :)

 

˙  .  ~  ˙  .  ~  .  ˙  ~  .  ˙

Az Anahakan-rózsa

Ez a történet valamikor régen, Örményországban esett meg. A régi tudós könyvekben meg volt írva, hogy van valahol egy kert, abban a kertben egy rózsabokor, az Anahakan rózsa, s ha ez a rózsabokor egyszer kivirágzik, a virága halhatatlanná teszi a kert gazdáját.

A kert gazdája ki lett volna más, mint Örményország királya, aki nagyon, nagyon vigyázott erre a rózsabokorra, az ő bokrára. Minden tavasszal új kertészt fogadott, akinek egyetlen feladata volt a rózsabokrot ápolni, gondozni. A kertész ügyesen és figyelmesen látott munkához: felásta a rózsa körül a földet, trágyázta, kapálta, gyomlálta, irtotta a kártevőket, öntözte, ahogy kell…

Eltelt a tavasz, eltelt a nyár, el az ősz és a tél, s újra tavasz lett… de nem történet semmi, egyáltalán semmi. Az Anahakan rózsabokor száraz és meddő maradt, egész Örményországban nem volt nála szárazabb rózsatő. A király, mint minden nagyúr, türelmetlen volt, ezért aztán, amikor eltelt az év és a rózsa nem hajtott ki, felmondott a kertészének: egyszerűen lefejeztette. Könnyű belátni, hogy az évek során nagyon kevés kertész maradt Örményországban, és még kevesebb, aki a királyi kertész címére pályázott volna.

Ekkor jelentkezett a királynál Sanvel: egy fiatal legény, nagyon fiatal, alig 18 éves. Sanvel tele volt vágyakkal és álmokkal, elhatározta hát, hogy elmegy a királyhoz és jelentkezik hozzá kertésznek.

– Mihez értesz, te gyerek? – kérdezte Sanvelt Örményország királya.

– Én semmihez, felséges királyom!

– Semmihez? Hát akkor hogyan akarsz te a kertészem lenni? Hányan fizettek már az életükkel, akik értették a dolgukat, te pedig még be is vallod, hogy nem értesz semmihez? Inkább úgy látom, meg akarsz halni, te semmirekellő!

– Felséges királyom, én nagyon fiatal vagyok; félek a haláltól, élni szeretnék, még sokáig. Ha felfogadsz a kertedbe, meglátod, mindent megteszek majd, hogy elkerüljem a többiek sorsát. Úgy fogok vigyázni a rózsádra, ahogyan még senki – felelte bátran Sanvel.

A királynak nem volt más választása, hiszen senki nem jelentkezett a kertjébe, felfogadta hát Sanvelt. Sanvel boldog volt, és munkához látott. De bizony ő egészen másként dolgozott, mint a többi kertész: nem ásta-kapálta a rózsát: azért vannak a földigiliszták; nem trágyázta, mire való az anyaföld? Nem is locsolta, ott vannak a felhők az égen, esik az eső éppen eleget; nem gyomlálta, még csak az kellett volna! Ehelyett minden nap leült a rózsabokor mellé, és beszélt hozzá halkan, gyengéden, simogatta leveleit, ringatókat, bölcsődalokat énekelt neki, talán még mesélt is… de olyan halkan, hogy azt bizony senki nem hallhatta, még én sem, higgyétek el…! És így telt el a tavasz. Aztán eltelt a nyár, eltelt az ősz, a tél is, és újra tavasz lett. A határidő lejárta előtt a király megnézte a kertjét, megnézte benne az Anahakan rózsát, és látta, hogy az csak olyan száraz és meddő, mint azelőtt, egyetlen bimbó, hajtás sincsen rajta.

– Sanvel, megmondtam, hogy semmirekellő vagy! Holnap vége a munkádnak, te is mehetsz… vége az életednek!

Sanvel rémülten és szomorúan ment a rózsabokorhoz, hogy befejezze aznapi munkáját. Leült mellé, énekelte neki a ringatókat, és elpanaszolta a bánatát:

– Látod, te rózsa, holnap engem kivégeznek! Mennyit beszéltem hozzád, mennyit énekeltem, meséltem neked… soha nem lesz senki, aki így fog törődni veled! Mi lesz veled, rózsa, nélkülem? Senki nem fog leülni melléd, senki nem fogja simogatni a leveleidet… ennyit tettem érted, segíts rajtam! Mondd meg nekem, mi a bajod?

Ahogy elhangzott a bűvös kérdés, a rózsa gyökerei közül előmászott egy hernyó: rusnya, visszataszító, fekete hernyó. Sanvel el akarta kapni a hernyót, de odaröppent egy madár és a csőrébe kapta; Sanvel meg akarta fogni a madarat, de ott hevert egy kígyó és elfogta a madarat; Sanvel a kígyó után nyúlt, de lecsapott egy sasmadár és elragadta a kígyót. Sanvel a sas után bámult, és ahogy visszafordult a rózsabokorhoz, látta, hogy éppen akkor hajtott ki rajta egy bimbó, egy friss, kicsike, törékeny bimbó.

Sanvel fölujjongott:

– Ó, rózsa, hát kihajtottál! Köszönöm, köszönöm, megmenekültem – sóhajtott hálásan. És ettől a hálás sóhajtól, ahogy a lehelete a bimbót érte, egyszerre kinyílott, kifeslett az Anahakan rózsa, pirosan, ragyogón, mint az élet.

Sanvel boldogan futott a királyhoz, elmondta neki, mi történt. A király futott a rózsához, s látta, hogy Sanvel igazat beszél.

– Derék legény vagy, Sanvel, én mindig bíztam benned! Jól van, maradhatsz, te leszel az Anahakan rózsa vigyázója, te leszel a legfőbb kertész a kertemben. Halhatatlan vagyok! – örvendezett a király.

Így is történt, és így teltek az évek. Egy nap azonban a király megbetegedett. Nagyon beteg volt: hívták az orvosokat, nem tudtak segíteni rajta; hívták a papokat, de azok csak imádkoztak fölötte, s a király egyre betegebb lett. Hívatta Sanvelt:

– Sanvel, mi történt? A régi tudós könyvek nem mondtak igazat! Az Anahakan rózsa nem teszi halhatatlanná a kert gazdáját! Én voltam a kert gazdája, s lám, nem vagyok halhatatlan…

– Felséges uram, bizony igazat mondtak a régi könyvek. A rózsa valóban halhatatlanná teszi a gazdáját. Csak hát, uram, te soha nem voltál a kert gazdája… A kert azé, aki gondozza és ápolja, aki vigyáz rá. A birtok és a gazdagság mulandó, de az én törődésem és gyöngédségem bizony örökkévaló.

A király ezt meghallotta, sóhajtott egyet és meghalt. Sanvel lefogta a szemét, és ment vissza a kertbe. Éppen leszállt az este. Szép, derűs este volt, a tiszta égen egyenként gyúltak ki a csillagok. Sanvel pedig, mit gondoltok, mit csinált? Valami olyat, amit még soha életében: lefeküdt a fűbe – talán éppen az Anahakan rózsa mellé – és köszöntötte a csillagokat. Egyenként, külön köszönt minden egyes csillagnak… volt ideje rá.
Tudta, hogy bármennyi ideje van rá.

örmény mese
Imréné Horváth Adél fordításában

Aki szeretné meghallgatni a mesét egy spanyol mesemondó tolmácsolásában, itt megteheti.
Nekem így is nagyon tetszik. :)


Leave a comment

Nyújtás spiccen, talajfogás lábfejjel

Rájöttem, nem olyan nagy baj, ha néha nem a talpammal érintem a Földet. A mélységet. Mint másfél éves korom óta minden lépésemmel, mindenkor. Ezt szoktam meg. Ez ad biztonságot.

Ma kiderült, nyújtás közben, lehet néha spiccen, neadjisten lábfejen hordoznom a teljes súlyom.

Igen, más érzés. Talán fáj. Esetleg sérüléssel jár. Rá kell bíznom magam, engednem, hagynom.

Itt nem segít a feszítés, a nyakasság. Akkor sem, ha nem fej-nyak-váll, hanem a bokáról szól a dolog.

Lehet így is, bár megfordul a világ, minden a feje tetejére áll és a testemnek kényelmetlen (amit úgy értékel: fáj).

Belelazulok. Mélyes-mélyen… Megnyugodok.

És máshogy, mégis éppen ugyanúgy érintem, amit csak tudok.

Mélységet, álmokat, sóhajtó titkot. Megérzést, vágyakozást, ki nem mondhatót.

Szépséget, sejtelmet, fájdalmat és érintetlen tudást-összhangot a kút peremén, érzékeim káváján.

Mély, megint milyen mély, mint mindig, ez a kút…

Megint Őt csodálom. Földanyát.

Bár a mélységben semmit nem változik, a felszínen alkalmazkodó. Megtartó, nem pazarló, mégis mindig adakozó.

Nem a mi korunkban született.

Nem velünk, nem velem együtt nőtt fel.

Mégis mindenről, mindenekről, mindenkiről – így rólam is – mindig, mindent tud.

A képeken Wat Phra Mahathat, Ayutthaya.


Leave a comment

Városi Jógi gyakorlat: Hős/Istennő/Buddha vizualizáció

Hétfő reggel, csörög(ne) a vekker. De már fent vagyok. Semmi kedvem bemenni dolgozni. Az előző napi 8 órás meditációtól fizikailag roppant fáradt vagyok. Inkább még egy kis alvás, aztán itthon szép csendben gyakorlatok.
Mégis meggyőzöm magam, hogy ma (adó 1% leadás, Vegafutár, határidős munkák) bemenni jobb. Majd holnaptól kiveszek pár szabadnapot.

5 perc sem telik el bent, csöng a telefonom. Távoli épület portáját jelzik a számok.
Látásból ismert kolléganő, aki – környezetvédelmisként – a gyáregységek között mozog.

Elütöttek egy macskát a Gyömrői úton. Órák óta lehet ott. Fejéből vér folyik. Csináljak vele valamit. Most.

Hogy miért pont engem keresett meg az elméleti 6000 ember közül, magam sem tudom (ó, dehogynem. tudom). Kérdez, én sorolom. Igen, jó állatorvost a közelben tudok. Telefonszámot adok. Kihívni vagy bevinni, mozdítani, figyelni? Felügyelet, takaró? Jó lenne addig is egy állatorvos. Legalább ránézni, lehet-e, érdemes-e mozdítani. Orvost várni vagy altatni.

Hirtelen átfut az agyamon. Hiszen van állatorvosunk. Alig ismerem. Hogy küldjem oda?
Megoldom.

A házban két állatorvos is dolgozik, akiről tudok. Másik osztály, másik folyosó. Szívélyes köszönőviszony. Egyikük sem kifejezetten haverom.

Odamegyek, gondolkozom. Szembejön a velük dolgozó leányzó, akivel jóban vagyok. Egy nevet mond.

Belépek. Számítógépek, félhomály. Az ajtónál topogok. Sokat magam sem tudok. Vázolom a helyzetet. Én is bizonytalan vagyok.

Nemigen akaródzik nekik felállni. Több utcányira, valahol az árok szélén fekszik egy elütött macska. Nem mozdul. Lehet, hogy gerinctörés. Akkor nem érdemes megmenteni. És ha mégis, ki viszi kórházba, ki fizeti?

Újratervezés, mondja a GPS belém ivódó, álmait repesztő városi jógini.

Újraképzelem Újraképezem a szitut.

Vizualizálok.

Gondolatban újra a küszöbön állok. Benézek a szobába. Szentélynek látom. Halk duruzsolás, félhomály. Mindenki magába fordulva teszi a dolgát. Gyógyításra teremtett lények ők, emberek, orvosok. A elfogadott, tanulható tudás és a befogadhatatlan mágia határán. Hősök, ketten és egy Istennő. Az egyik Hőshöz fordulok. Kihez máshoz: egy szenvedő állaton segíteni tényleg hősi dolog.

Ugyanazokat a szavakat mondom. Máshogy.
Megjelenítem előttük, hogy a láncolat kész, minden rájuk vár, hogy tudással felvértezve rábólintsanak a szállításra-mozdításra, vagy kimondják: halál.

-Te, figyelj már, nézzük meg már! – pattan föl a fiatalabb, könyökénél fogva rántva fel a másikat. Innentől fogva szemeim előtt pergő Baywatch-epizódot kapok:
kesztyűt húz a dobozból gyakorlott mozdulattal, majd csak a távolodó hátukat látom. Ha láttatok már vészhelyzetben igazán rátermett tűzoltókat öles léptekkel elindulni az ismeretlenbe… Ilyen volt.

Gondolatban hálát adok, befejezem szívemben a gyakorlatot. Az ottmaradó Istennővel még pár szót váltok.

Kolleginánál telefonok. Autó, kíséret, kilépési engedély. Noé, állatkórház, ismerős orvos. További telefonok. Igen, már várják. Röntgenezték, nyugtatták, előkészített műtő várta, délutánra ennyit tudok.

Este üzenet a facebookomon. Mivel az eseményt az egész utca látta (zöldséges, papírboltos), a dologról már a gazda is tudott. Bár a hazakerülésig van még akadály, mégsem maradt az árok szélén kiterítve a feketeség most.

Ági nils_joHúgom képe Nils Holgerssonról és városunkról.


Leave a comment

Telihold tanítás

Mit súgott a Hold az előző, csodaerős cikluson?


Csábítást.

A pillanat megragadását.

És még sokminden mást.

Telihold után:
                                                                1.  Tisztaságot.
                                                                2.  Csábítást.
                                                                3.  Őszinteséget. Igazmondást.
                                                                4.  a Csend erejét. “Hagyást.”
                                                                5.  Időzítést.
                                                                6.  Kitartást.

Növekvő Hold idején:                                 

Elengedést.

Mesélt a Félről és az Egészről.
Elmondta, hogy néha a Fél (pompája, ereje teljében, épp egésszé válni készülve)
több, mint a (nem megfelelő módon kiegészült) Egész.

Az Adakozásról is mesélt.

Mai tanítás: Kitárulkozás és Sejtelmesség.

“Mit adok ma?
Tisztánlátást.
Hogy rá merj nézni a valóságra és amit a szíved már úgyis tud, azt meglásd.”

Ma megmutatta a Fényességet. Amit az ember könnyen elveszíthet.

Ma Útmutatást adott.

Ma pedig, a 8 órás meditációnk után Sejtelembe rejtett Aranyfény volt. Nem szólt semmit, csak volt.
Amikor megmutatta magát, nem olyan volt, mint gondoltuk volna. Hanem valami egészen más.
És ma is adott egy szóval kifejezhető ajándékot: az Összetartozást.

Ma Erőt adott.

A hold ma Teli volt.
Mindent megkapott.
Mindent megadott.

A Hold ma nem jelent meg. Az álmaimra bízott.
S hogy jól választom-e meg álmaim?
Nos, ő bennem is megbízott.

Ma a Tündöklésről mesélt. Amíg lehet.

Ma Ékkő volt, ami felragyog – ha hagyod.

Ma Csendre intett.