Laesia

~ írások ~

Földlakó. A földön lakó.

Leave a comment

Földönlakó lettem. Földönfutó nem, mert nem futottam, de lakó igen.

Igaz, csak átmenetileg. Három napra. Három nap egy esztendő, belefér minden, az egész világ is. Megváltozhat, megváltoztathat mindent. Engem.

Földön laktam, mert éppen nem volt máshol. Földön ültem, földön ettem, ha volt mit, keveset. Földön aludtam, a csillagos ég alatt, igaz, csak egy órácskát, de álmodtam szépeket. Földön beszélgettem, a földet éreztem, a földön WC-ztem, ha kellett.

Nem értettem a körülöttem beszélők nyelvét, így magam is kicsit földönfutó, határon kívüli… földönkívüli lettem.

A Keletiben most okafogyottá válván egy nagy horvát menekülttáborba mentünk segíteni hétvégére.

Nem szerveztük agyon a dolgot, nem volt szótár, se térkép. Nem volt nálunk étel, fekhely, meleg ruha, váltott pénz. Amikor indultunk, még az úticél se volt biztos, változott, ahogy kavargott sok esemény.

Tovarnikban kötöttünk ki a végén.

Többezres ‘tábor’, egynapos múlt, szokás szerint így történt.

Volt tennivaló bőven, láttam én.

Tolmácsoltam, felcserkedtem. Több hektóliter tejet pohárba öntöttem. Ezer és ezer szendvicset kentem… Képletesen. Vagy nem. :)

Estefelé beszélgetni kezdtem. Eddigre már jól az emberekbe vegyültem, közébük elegyedtem.

Nekünk se volt meleg gúnyánk, a helyi szervezők nem mindig adtak enni az önkénteseknek, nem volt folyóvíz, ami már egy nap után is hiányzott, mások mondták meg, mit csináljunk, idegen nyelven. Átéreztem a helyzetet. Pedig tudtam, pontosan tudtam, végig tisztában voltam vele, hogy nekem ez csak majdnem. Sőt, alig. Hiszen látom a végét, pár nap múlva visszatérhetek a saját, rendezett életembe, a saját, megszokott fekhelyemre.

Mégis jó volt így. Fárasztó, de jó nagyon.

Este beszélgetés. A legjobb. Gyönyörű huszonéves srác jött, a családjával érkezett aznap Irakból. Anyukája roppant fiatalos és még gyönyörűbb volt.

Mécsest gyújtottunk, majdnem százat és sokan telepedtek körénk. Mindig így van ez, ha valami elkezdődik. Anyukával képeket, történeteket cseréltünk és könnyeket. Egy újabb sors, egy újabb történet. Egy újabb kisunoka, aki háborúban, nagymama nélkül nő fel.

Parfümöt kaptam ajándékba. Tőle.

Én, aki a földre épp csak egy napja érkezett. Csoda, ha ettől is könnyezek?

Csókot váltottunk, ölelést. Mindentudó pillantás, örök szövetség.

Az udvarias fiú pedig ugrott és tiszta zsebkendőkkel ott termett.

Anyukájának hozott. És nekem.

A pici, maszatos, nem rokon, de útitárs kisfiútól, akivel megosztották a sátrat, csokit kaptunk és puszit, magától.

Csokit, ölelést, szeretet.

Sok-sok köszönetet.

Mosolyokat.

Hihetetlen, de igaz történeteket.

Jó példát, számtalanszor.

Hogy a férfi a nő helyett viszi a csomagot.

Hogy kisimítják a plédet, ha odamegyek.

Hogy kérik, üljek le közéjük és felajánlják, ha van, az ételük.

Hogy beszélnek, kis idő múltán, önmagukról. Idősek és fiatalok. Nők, férfiak, gyerekek.

Hogy megosztják a sorsukat, személyes élményeket. Vágyakat, álmokat, úti célt és terveket.

Hogy rám bízzák maguk. Pedig csak sejtik, nem tudhatják, tényleg segítek-e. Egy jó vagy téves információn sok múlhat. Idejük, biztonságuk, sorsuk.

Soha nem veszik el, amire nincs szükség. Mindig pontosan tudják, mennyi az elég.

Ajnározzák a gyerekeiket. Akik gyönyörűek. A férfiak is hozzák-viszik őket. Fogják a kezüket, játszanak velük, közéjük ülnek.

A nők nagyon összetartanak, ahogy rendes népekhez illik. Meg a férfiak is. A gyerekeket, nőket mindig, mindenhol előre veszik. Nélkülözve is.

Vidámak, kedvesek, jó kedélyűek. A legtöbbet hallott szó: “no problem”. Meg persze ‘THANK YOU’, ezt tudja és hangosan szavalja minden gyerek.

Mint kántálás, mantra száll az égig. Megtanítják nekik, ahogy születnek. Mert van, hogy nem bízhatnak másban, csak ebben.

Jóindulatú befogadóhelyekben. Majd egyszer, valahol, valahogy. Idegen nyelven.

A sok ‘pretty lady, sister, you are a good woman, angel’. Mert adtam egy tál ételt. Meghallgattam őt. Bekötöztem egy sebet.

A hálás mosolyuk a szinte semmiért. Újra és újra. Hihetetlen.

Szombaton este a hangulat nem volt érzelmes, inkább vidám.

Míg mi a tűz körül ültünk és hallgattunk, mellettünk fociztak. Sok ember, ötvenpár…

Látható szabályok, csapatok és kapu nélkül, csupán szabadon, szélbe kiáltva a mozgás örömét.

Önjelölt énekestől szerenádot kapok.

Cigarettára gyújtott, akinek volt vagy kért, kapott. Újabb kisgyerek jött és mindenkinek darabka dugicsokit adott.

Egy önkénteslány a helyi asszonyoktól szakajtónyi forró lekvárosbuktát hozott.

Megtanítottam nekik a bukta szót (sajnos nem tudom horvátul).

A gyönyörű asszonnyal fejben recepteket cseréltünk, hallottam, ahogy elmagyarázta fiának, hogy ez nem az, amire gondolt, kelt tészta volt.

Lassan elálmosodtunk.

Már nem beszéltünk, csak mosolyogtunk.

Rég kiveséztük már, hogy rájuk Németország vagy Skandinávia vár és hogy igen, vannak még jó magyarok. Nem azok, akik ellátták a bajukat előző nap Horgoson.

Beszélgetünk, hallgatunk, énekelünk, álmodunk.

Ölelgettünk gyerekeket, fényképeztünk sötét szellemeket.

Még több mécsest gyújtottunk, egyre többen és többen jöttek a körbe.

Az egész világ ott volt velünk, lecsüccsenve a földre.

Aztán hatalmas, gyönyörű vihar kerekedett.

Sátrak szálltak szanaszét a szélben.

Kopogós eső verte a port, a földet.

Értük busz jött.

Messziről.

Nem tudtuk honnan és azt se, hogy merre.

Kérdőn néztek.

Bólintottam.

Felszálltak rá.

Továbbmentek.

Parfümillat maradt utánuk, mely a szélbe vész

és soha el nem fogyó könnyek.

09 21 031

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s