Laesia

~ írások ~

Elvonulásban ~ csend a vihar közepén.

Leave a comment

A Tilos Maraton mindig elvonulás.

Több tucat ember dolgozik millió órában, hogy tonnányi terhet, óceánon túli kapcsolatot, évek óta szunnyadó ismeretséget megmozgatva sok-sok ezer örömteli percet szerezzen bő egy héten át sokszáz embernek. Egyedülállóan tartalmas programot, ajándéktárgyakat és fantasztikus ételeket kínál az adományért cserébe, amiből újabb egy évig él a Tilos Rádió, ami számomra mindig a szabadság eszményét jelképezte.

Ismeretlen emberek nyújtanak kezet, mutatkoznak be, és öt perc múlva úgy dolgoznak együtt vagy egymás mellett, mintha évek óta összeszokott csapat lenne.

Segítő kezek nyúlnak mindenfele.

Ajándékba kapott tűzifa a főzéshez, egy lángossütőtől meglepetésszerű pogácsaözön a brigádnak. Biciklik valahonnan messzi vidékről, szállítva ismerős ismerőse által, megjavítják lelkes szorgos kezek, hogy naponta kisorsolhassunk egyet a tombolanyereménynek.

Volt olyan, hogy első nap megjelent egy kisfiú, tíz évesen. Egy tál süteményt hozott. Maga sütötte.

Az érte kapott aprót a Tilosnak ajánlotta fel. Még egy matricát vagy lufit se kért cserébe.

Csak azt kérte, apukájától, aki őt kísérte, hogy a hét folyamán hadd jöhessen el. Még egyszer. Legalább még egyszer.

Az önkéntesek számára fárasztó ez a hét. Sőt, már a megelőző szervezés, majd utána leltár, pakolás, költözködés.

Fizikailag fárasztó, de felemelő, nagyszerű pillanat jár érte cserébe, rengeteg.

Nehéz középen maradni, tudatosnak lenni ekkora kavalkádban, a sürgés-forgás, tenger tömeg közepén.

Most mégis ezt választottam. Mert nem lehet… nem szabad… mert már nem érdemes másképp.

Volt, hogy belevetettem magam teljesen. Esztelen, szabadon, örömtelien.

Volt, hogy inkább távolabb maradtam és nem vállaltam sokat, csak annyit, ami még nem megterhelő munka mellett.

Volt, hogy helyt kellett állnom, úgy hozta az élet. Egy nappal a kezdés előtt baleset érte a főszervezőnket. Beletanultunk, bent a mélyvízben.

Olyan is volt, amikor nem vállaltam szervező szerepet, csak jöttem-mentem és segítettem, amikor és ahol lehetett.

Tavaly csak pár napot voltam kint. Nem hiányzott a tömeg.

Idén éreztem, másként lesz.

Jól fogom csinálni, tudatosan, odafigyelve, mégis felszabadultan és örömtelien – ezt a jókívánságot tettem.

Amikor pár héttel az indulás előtt a szervezők megkerestek, éreztem, ez igazi elvonulás lesz.

Fokozatosan kúszott be. Ott motoszkált, miközben Excel táblába gyűjtöttem a beszerzendőket.

Átszőtte a napot és az éjszakát. Telefonok, nevek, receptek és kilók, de még csak a papíron és file-ban szunnyadt, nem mutatkozott meg.

Kicsiben indult az elején, mint ahogy a szem nyílik, Virág és Magunam ezt mondaná, búzaszem vagy az ember szeme egyaránt. Aztán egyre szélesebb, mélyebb lett, a receptek formát kaptak, a napok tematikát, csapatok és időzítés, beszerzési listák. Egyre nyílt, szélesedett, beletettük az erőnket, a zamatot, a tüzet, a fűszereket. Hogy átíveljen a kilenc nap felett.

A maratont mindenki, aki benne van, elvonulásként éli meg. Még ha nem is ezt a szót használjuk ottani berkekben. :)

Mindenki egyért, közös a cél, az eszmény. Beleng mindent, mint szivárványháló feszül fölénk. Áldásból szőtt háló, sok jószándék. A vérünkben folyik.

Erről szól ilyenkor a rádióban a műsor, a családi kapcsolatok, fizikai teljesítmény, szabad pillanatok. Beletesszük a munkánk, kreativitásunk, hozzáadódnak a váratlan helyzetek, félreértések, bakik. Sok jószándék és segítőkészség, néha kipattanó indulat, feszültség. Nehéz nyugodtan, jól kommunikálni fizikailag fáradtan, ha feszült a helyzet.

Sokszor könnyű, néha döcögősebb együtt dolgozni ismeretlenekkel. És mindig, napról napra, óráról órára jön valami ismeretlen, feladat, akadály, nehézség, amit meg kell oldani, el kell simítani.

Mégis, működik, így együtt az egész. Régóta és nagyon jól működik. Önkéntelenül ő, mi meg önkéntesként.

Hihetetlenül jó érzés az embereknek örömöt, gyerekeknek színeket, éheseknek ételt osztani, a füleknek zenét.

A bográcsot cipelni nehéz. Dupafalú, igazi, készítette egy harangöntő mester. Nyolcvan literes. Emelgetni őt nem egyemberes. Kivenni naponta, kivinni, leszedni, kihűteni, elmosogatni, majd újra be. Kemény.

A raktár és a tűzrakóhely messze, sok-sok kilométert teszünk meg naponta embereket, székeket, tipegőket, kutyákat kerülgetve. Futva egy merőkanálért vagy húsz kiló zöldséget cipelve, bent maradt egy fűszer, néhány fokhagyma mégis, de gyorsan kellene. Tányér, evőeszköz, szalvéta, nagy zsákokban húsz vekni kenyér. Nyolcvan adag étel fő meg egyszerre. Párhuzamosan vagy egymás után két-három, olykor négy bográcsnyi ételt is varázsolnak a főzőmesterek.

Többszáz adag ételt osztottam most ki, amit imádok csinálni, de a cipeléstől, a hajolgatástól pár nap után érzem a hátam nagyon. Este kicsit nyújtok, aztán mit csináljak? Hagyom.

Így jött el a az ötödik nap. Félidő. Chill. Pihenés.

A hétvégi pörgés, Családi-gyereknap után, a következő, végső hajrára rákészülve nyugodtabb, beszélgetősebb napot terveztünk a hét közepén. Szabadtéri programok, utazók, gyógyítók, élménybeszámolók, masszázs. Lazulósabb zene. Személyesebb, kisebb csoportos programok tömegek mozgatása helyett. Fotózás együtt, egyenként, “én és a műsorkészítőm”, a hallgatók felé. Egy kis pihenés, kicsi lazulás, amiben megpihenhetnek szervezők és törzsvendégek egyaránt.

Ezt terveztük, és amit kaptunk – nem vártuk ezt a csodát.

Még csak páran gyülekeztünk az önkéntesek közül, amikor leszakadt az ég. Besötétítettek a felhők. Elöntött minket a jég.

Életem egyik legszebb, talán legerőteljesebb jégesőjét, viharát éltem át.

Mindenki letett mindent, nem lehetett másra figyelni, olyan elemi erejű volt, olyan szép, hogy csak rá.

A látogató pici gyerektől a Dürer Kertben dolgozókig mindenki a csavarodó törzsű fát, szakadó esőt, viharos szelet, koppanó jeget figyelte. Ámulatból estünk bámulatba. Ilyet nem látott még senki se.

Amikor enyhült a zivatar ereje, nekifeküdtek a fiúk, elkezdték a mentési munkát. Azán csak néztük a felhőket. Maradnak? Mennek?

Tízen-tizenöten szorongtunk az arasznyi eresz alatt, mellett. Söpörtük a padlóról kifele a vizet.

Persze megint elázott minden, vagy majdnem. Mint minden évben.

Hozzátartozik, megszoktuk. Rutinosan teregettük a nedvességet kapott adománypólókat, hoztuk be az ázott raktárból a kenyeret. Kint maradt a bogrács? Könnyebb lesz mosogatni legalább.

Néztük az órát, a felhőket, egymást, a főszervezőket. Vajon elmegy a vihar? Elindulnak az emberek este?

Kezdjünk el főzni? Egyet kétféle helyett? Álljunk át gyorsan hideg kajára? Csináljunk salátát, szendvicset?

Az eső nem állt el, tüzet gyújtani nem lehetett. Beesteledett.

Pihepuha babát fogok a kezemben. Izabella, de szép a neved. Szórakoztattuk egymást a néhány szárazon maradt négyzetméteren. Csak a reflektorfényt nem szerette, mindenkire nevetett. A színpadon sünike.

Közben keringtek körülöttünk a görög félistenek. Technikus fiúk, akik csurig ázva mentették a hangtechnikát, most bögrével a kézben, egy szál törülközőben. Fogytak a büfében a szendvicsek.

Aztán váratlanul, mint a mesében, hirtelen, megjelent három masszőrfiú. Szinte egyszerre jöttek. A programokra. Dolgozni. A kertben. Meg volt beszélve.

Gyorsan találtunk helyet nekik bent. Még mindig nem nagyon voltak vendégek. Bementünk mi, az önkéntesek.

Füstölőillat a levegőben, Tilos Maratonon, a Dürer Kertben. El tudjátok ezt képzelni? Hazaérkeztem. :)

Egy kristályokkal gyógyító és két masszőrfiú volt jelen.

Mivel nem lehettünk kint, hoztak nekik a terembe műfüvet. Valami pokróc is került rá.

Semmi más a félhomályos térben, csak néhány hatalmas doboz, amiből máskor mindig lelket rezegtetve dübörög a zene.

Most csend. Ének az esőben átirat, majd Pachelbel kánon valahonnan. Halkan, finoman, csendesen.

Beszélgettünk. Leültem. Lefeküdtem.

Nem is tudom már, mikor kaptam utoljára masszázst.

Rég volt. Nagyon régen.

Pláne shiatsut. Ismerős. A szerelmem.

Az első mozdulatok után belém vágott, adni is mennyire szeretem.

Nagyon hiányzik. Tudtam eddig is, de most éreztem.

Jó volt így.

Szakadt az eső hazafele.

Csendes utasok a villamoson.

Nem fél lábbal állva a tömött éjszakai buszon.

A megállótól a kapuig az eső lehűtött, átmosott.

Rengett a föld. Kéken villámlott.

Talán életemben először nem féltem a nyílt utcán, a villámok között.

Annyira rendben volt. A természet üdvözölt.

Kék villám, vörös hold, földremegtető masszázs-utóhatás.

Ma pihenek. Mosolygok. Takaréklángon, tervezem a következő két napot.

Középen, legyen pihenés vagy aktivitás. Szélcsend, jégeső, vihar. Mindegy már.

Az elvonulás közepén. Váratlan és jó volt a csend.

Ez most egy ilyen maraton. Béke van és rend.

Tilos Maraton borító
Tilos Rádió maraton a Dürer Kertben 2015. 06. 05-13.

UPDATE: Akkor még nem tudtuk, hogy az a csend vihar előtti csend volt.

Tibi1 Nyugodj békében, Tibi.

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s