Laesia

~ írások ~

Az Anahakan-rózsa

Leave a comment

Ez a mese különleges helyet kapott a szívemben.

Boldizsár Ildikótól hallottam egy fáradt, ködös, pattanásig feszült november estén. Influenzától köhögő emberektől körbevéve, vizsgadrukk és sok unalmas előadás hangulatát idéző, hideg-rideg, nyikorgó, kényelmetlenül feszengő előadóteremben. Mindez semmit nem számított, mert az előadás, a személyes átadás és főleg maga a mese elvarázsolt. Belopta magát a szívembe.

Aranyszínű mag lett belőle.

Egyre többet olvasgattam, egyre többet járt a fejemben.

Addig-addig, mígnem már szinte kívülről fújtam, s egyszer csak életre kelt.

Életre kelt bennem.

Életre kelt az életemben.

Soha még – mesével és velem – nem történt ilyen.

A legkülönbözőbb helyzetekben bukkant fel egy-egy mondat belőle. Fényesen világított, valahányszor szembejött egy helyzet, ami ‘tele volt vágyakkal és álmokkal’, vagy amikor ‘nem történt semmi. egyáltalán semmi’. Olyan pillanat is akadt, ami ‘ragyogó volt és piros, mint maga az élet’. Vagy előfordult, hogy értetlenül kérdeztem magamtól: ‘Sanvel, mi történt?’.

Része lett a mindennapoknak, része lett az életemnek.

Ahogy a mondat azonosította a szituációt, az egyben útmutatást, megoldást vagy megnyugvást is adott.

Minden esetben hatott.

A mese így a legfőbb tanítóm lett néhány hétre. Átjárta minden helyzetemet.

Majd, ahogy szárba szökkent és virágot bontott, szirmait hullatva lassan elvirágzott. Átadta a helyét, jöttek más történések, más gyakorlatok.

Ám időközben új hajtást is hozott. Megjelent bennem a szándék, hogy tovább kell adnom. Személyesen, a magam módján. Kicsit talán kárpótolva-kiteljesítve a mesét azzal, amit a hideg-rideg tanterem, a mikrofon távolsága akkor nem adhatott.

Rögtön tudtam, kiknek szeretném elmondani és hogyan. A szívem szerinti családomnak, támogató és elfogadó közegben, meghitt hangulatban, valamelyik közös esténken. Mondjuk a közelgő karácsony ünnepén.

Kirakhattam volna persze ide, ahol sok ember látja, de úgy akartam először átadni, ahogy azt szerintem megérdemli. Szívből szívbe.

Annyira erős volt bennem ez a vágy, hogy úgy éreztem, akár tűzön-vízen át harcolnék érte. Harcoltam is. A saját érzéseimmel. A Mesterem iránti tisztelettel. Nehezen ment…

Aztán elmondhattam végre, máshol, máskor, és csak azután, több nap elteltével jöttem rá, miért volt ez nekem ennyire fontos. Egy szabad reggelen végiggondoltam, mi is történt valójában, mit hozott nekem a mesélés, a mese. És akkor, egy pillanatra, tisztító könnyáradat után, ugyanolyan fiatalnak éreztem magam és ugyanolyan szabadnak, mint már nagyon régen. Mint sok, sok-sok-sok-sok éve. Éppen úgy éreztem magam, mint az a fiatal lány, aki még nem kapcsolta össze a jól sikerült előadás örömét és a nagymamája elvesztése fölött érzett fájdalmát, megtagadva magától az előadás örömét hosszú évtizedekre. Aki azóta nem nagyon szeretett bármit is különösebben megmutatni magából, míg végre most összeálltak a feltételek: a szándék, a mesében rejlő végtelen igazság és az elfogadó környezet.

Időközben az új hajtás még egy levelet hozott. Életem első videóját.

S bár a Dharma-munka videó időben megelőzte a mese elmondását, mégis a mesemondás szándéka volt az első. Az első, ami áthatolt a burkon.

Bár az Anakahan-rózsa története most már nem úgy része az életemnek, mint december elején volt, és a Meseterápia oldalán is átadta a helyét egy újabb mesének, ma is úgy érzem, hogy bárkinek, bármilyen helyzetben képes lehet utat mutatni, adhat örömet, segítséget.

Remélhetőleg sok embernek szerez még fénnyel teli, ‘csillagköszöntős’ perceket.

Úgyhogy megosztom itt is, az eredeti szöveget.

‘Köszönöm rózsa, hogy kihajtottál, megmentetted vele az életemet…’

Majdnem. :)

 

˙  .  ~  ˙  .  ~  .  ˙  ~  .  ˙

Az Anahakan-rózsa

Ez a történet valamikor régen, Örményországban esett meg. A régi tudós könyvekben meg volt írva, hogy van valahol egy kert, abban a kertben egy rózsabokor, az Anahakan rózsa, s ha ez a rózsabokor egyszer kivirágzik, a virága halhatatlanná teszi a kert gazdáját.

A kert gazdája ki lett volna más, mint Örményország királya, aki nagyon, nagyon vigyázott erre a rózsabokorra, az ő bokrára. Minden tavasszal új kertészt fogadott, akinek egyetlen feladata volt a rózsabokrot ápolni, gondozni. A kertész ügyesen és figyelmesen látott munkához: felásta a rózsa körül a földet, trágyázta, kapálta, gyomlálta, irtotta a kártevőket, öntözte, ahogy kell…

Eltelt a tavasz, eltelt a nyár, el az ősz és a tél, s újra tavasz lett… de nem történet semmi, egyáltalán semmi. Az Anahakan rózsabokor száraz és meddő maradt, egész Örményországban nem volt nála szárazabb rózsatő. A király, mint minden nagyúr, türelmetlen volt, ezért aztán, amikor eltelt az év és a rózsa nem hajtott ki, felmondott a kertészének: egyszerűen lefejeztette. Könnyű belátni, hogy az évek során nagyon kevés kertész maradt Örményországban, és még kevesebb, aki a királyi kertész címére pályázott volna.

Ekkor jelentkezett a királynál Sanvel: egy fiatal legény, nagyon fiatal, alig 18 éves. Sanvel tele volt vágyakkal és álmokkal, elhatározta hát, hogy elmegy a királyhoz és jelentkezik hozzá kertésznek.

– Mihez értesz, te gyerek? – kérdezte Sanvelt Örményország királya.

– Én semmihez, felséges királyom!

– Semmihez? Hát akkor hogyan akarsz te a kertészem lenni? Hányan fizettek már az életükkel, akik értették a dolgukat, te pedig még be is vallod, hogy nem értesz semmihez? Inkább úgy látom, meg akarsz halni, te semmirekellő!

– Felséges királyom, én nagyon fiatal vagyok; félek a haláltól, élni szeretnék, még sokáig. Ha felfogadsz a kertedbe, meglátod, mindent megteszek majd, hogy elkerüljem a többiek sorsát. Úgy fogok vigyázni a rózsádra, ahogyan még senki – felelte bátran Sanvel.

A királynak nem volt más választása, hiszen senki nem jelentkezett a kertjébe, felfogadta hát Sanvelt. Sanvel boldog volt, és munkához látott. De bizony ő egészen másként dolgozott, mint a többi kertész: nem ásta-kapálta a rózsát: azért vannak a földigiliszták; nem trágyázta, mire való az anyaföld? Nem is locsolta, ott vannak a felhők az égen, esik az eső éppen eleget; nem gyomlálta, még csak az kellett volna! Ehelyett minden nap leült a rózsabokor mellé, és beszélt hozzá halkan, gyengéden, simogatta leveleit, ringatókat, bölcsődalokat énekelt neki, talán még mesélt is… de olyan halkan, hogy azt bizony senki nem hallhatta, még én sem, higgyétek el…! És így telt el a tavasz. Aztán eltelt a nyár, eltelt az ősz, a tél is, és újra tavasz lett. A határidő lejárta előtt a király megnézte a kertjét, megnézte benne az Anahakan rózsát, és látta, hogy az csak olyan száraz és meddő, mint azelőtt, egyetlen bimbó, hajtás sincsen rajta.

– Sanvel, megmondtam, hogy semmirekellő vagy! Holnap vége a munkádnak, te is mehetsz… vége az életednek!

Sanvel rémülten és szomorúan ment a rózsabokorhoz, hogy befejezze aznapi munkáját. Leült mellé, énekelte neki a ringatókat, és elpanaszolta a bánatát:

– Látod, te rózsa, holnap engem kivégeznek! Mennyit beszéltem hozzád, mennyit énekeltem, meséltem neked… soha nem lesz senki, aki így fog törődni veled! Mi lesz veled, rózsa, nélkülem? Senki nem fog leülni melléd, senki nem fogja simogatni a leveleidet… ennyit tettem érted, segíts rajtam! Mondd meg nekem, mi a bajod?

Ahogy elhangzott a bűvös kérdés, a rózsa gyökerei közül előmászott egy hernyó: rusnya, visszataszító, fekete hernyó. Sanvel el akarta kapni a hernyót, de odaröppent egy madár és a csőrébe kapta; Sanvel meg akarta fogni a madarat, de ott hevert egy kígyó és elfogta a madarat; Sanvel a kígyó után nyúlt, de lecsapott egy sasmadár és elragadta a kígyót. Sanvel a sas után bámult, és ahogy visszafordult a rózsabokorhoz, látta, hogy éppen akkor hajtott ki rajta egy bimbó, egy friss, kicsike, törékeny bimbó.

Sanvel fölujjongott:

– Ó, rózsa, hát kihajtottál! Köszönöm, köszönöm, megmenekültem – sóhajtott hálásan. És ettől a hálás sóhajtól, ahogy a lehelete a bimbót érte, egyszerre kinyílott, kifeslett az Anahakan rózsa, pirosan, ragyogón, mint az élet.

Sanvel boldogan futott a királyhoz, elmondta neki, mi történt. A király futott a rózsához, s látta, hogy Sanvel igazat beszél.

– Derék legény vagy, Sanvel, én mindig bíztam benned! Jól van, maradhatsz, te leszel az Anahakan rózsa vigyázója, te leszel a legfőbb kertész a kertemben. Halhatatlan vagyok! – örvendezett a király.

Így is történt, és így teltek az évek. Egy nap azonban a király megbetegedett. Nagyon beteg volt: hívták az orvosokat, nem tudtak segíteni rajta; hívták a papokat, de azok csak imádkoztak fölötte, s a király egyre betegebb lett. Hívatta Sanvelt:

– Sanvel, mi történt? A régi tudós könyvek nem mondtak igazat! Az Anahakan rózsa nem teszi halhatatlanná a kert gazdáját! Én voltam a kert gazdája, s lám, nem vagyok halhatatlan…

– Felséges uram, bizony igazat mondtak a régi könyvek. A rózsa valóban halhatatlanná teszi a gazdáját. Csak hát, uram, te soha nem voltál a kert gazdája… A kert azé, aki gondozza és ápolja, aki vigyáz rá. A birtok és a gazdagság mulandó, de az én törődésem és gyöngédségem bizony örökkévaló.

A király ezt meghallotta, sóhajtott egyet és meghalt. Sanvel lefogta a szemét, és ment vissza a kertbe. Éppen leszállt az este. Szép, derűs este volt, a tiszta égen egyenként gyúltak ki a csillagok. Sanvel pedig, mit gondoltok, mit csinált? Valami olyat, amit még soha életében: lefeküdt a fűbe – talán éppen az Anahakan rózsa mellé – és köszöntötte a csillagokat. Egyenként, külön köszönt minden egyes csillagnak… volt ideje rá.
Tudta, hogy bármennyi ideje van rá.

örmény mese
Imréné Horváth Adél fordításában

Aki szeretné meghallgatni a mesét egy spanyol mesemondó tolmácsolásában, itt megteheti.
Nekem így is nagyon tetszik. :)

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s