szállt fel a buszra. Kamaszok. Elképesztően jó kedvükben voltak.
Egymás szavába vágva tréfálkoztak.
Élénkek, színesek, csontból-velőből-élők voltak.
Hamarosan a mellettük, velük szemben ülők is mosolyogtak.
Bár késő az este, a buszon fáradt arcok, ragadós lett a vidámság.
Tespedő fáradtság foszladozott.
Jókedv, nevetés, vidámság – pár megálló, s mindenki mosolygott.
Ránk ragadt a nevetés, bár nem értettük szavuk.
Nem messzeföldről jöttek. Itt volt az otthonuk.
Vajon számított, hogy nem zavart senkit hangoskodás? Sem idegen szavuk?
Föl-fölröppenő kezük, mint pillangók szőtte kacagás, röpködött, mint koranyári tiszavirágzás.
A jókedv már közös. Csak övék: mondókájuk.
Elbűvölten néztem kezük.
Oly sokat tudott.
Hangtalanul, mint ködtündérek teszik a dolguk,
elbűvölő nyelven idézték meg a varázslást.
Bárki megtanulhatja.
Szép és titokzatos.
