Laesia

~ írások ~

Egyszersevolt

Leave a comment

látomás:

 hosszú ujjú, nagy palást.

Karjai ölelik körbe a Földet.

Csizmás lábak magmamély gyökeret eresztenek.

Feje ki az Égbe szóródik szét.

Aranyszín sugarazzák be az Univerzum szélét.

Mindene szép.

Mosolya, hosszú karja.

FEKETE-KÉK.

~

Ujjaival csilingel. Mint cintányér, zenél.

Minden délután mesél.

Mesékbe mélyed gyökere,

 ősöreg Mikulás-szakáll.

Virágok nyílnak, amerre lép.

Amerre lát.

Nem érinti a földet, lebeg, mesés.

Halk szavából fonják az élet fonalát.

Kacagás dermed drágakővé.

Szíve helyén egy borostyánlevél.

Tudás és kincs.

Hely, melyen nem fog a létezés.

Létra nyúlik végtelen, messzelátó térbe…

Gyengeségtől neki soha

nem rogy be a térde.

Magától, mint nádszál hajlik.

Mindig fönt van, ha pitymallik.

Kurjantását elküldi a Térbe:

magához öleli, hívja

testvéreit

a Földgolyón

végre.

Fején aranyszín tulipán:

nem szorít már az a pánt.

Minden elmúlt, ami bánt?

Egy a vége:

sose bánd! :)

 
Natalya Karavay képe

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s