Laesia

~ írások ~

Az esőcsepp

Leave a comment

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy esős péntek reggel.

Ezen az esős péntek reggelen megszületett sok társával együtt az esőcsepp.

Testvérkéi jól érezték magukat, de ő tele volt kérdésekkel.

Kíváncsi volt, nem hagyták nyugodni, cikáztak kis testében körbe.

Mivel a kérdések nem találták meg válaszukat, édesanyjához fordult az esőcsepp:

-Anyuka, ki vagyok én, mi vagyok? Ilyen leszek akkor is, ha már nagy vagyok? Hova kerülök? Hogy kell viselkednem ott? Mit fogok csinálni? Kire hasonlítok? Rád, a testvéreimre vagy más vagyok? Velük egyforma vagyok? És így maradunk vagy változni fogunk? Honnan jöttünk, mi lesz a sorsunk?

Édesanyja elmosolyodott. Csendesen ennyit mondott: “Csak figyelj. Majd meglátod.”

Az esőcsepp körülnézett. Látta, hogy egy nagyvárosba, annak kellős közepébe, egy építkezés közelébe pottyant. Társaival tócsát alkotott.

Így hát megjegyezte magának:
-Hűvös vagyok, sáros vagyok, szürkés vagyok és autók dudálásától, gumicsizmák placcsanásától, léptek zajától hangos.

Amikor a tócsa tele lett, elindult az úttest mellett. Vele ment az esőcsepp. Testét hamarosan olajfoltok tarkították. Fel is írta volna magának, ha lett volna nála toll és papír, így inkább az eszébe véste:
-Olajos vagyok, szivárványos. Elgörgetek társaimmal egy csavart is. Erős vagyok.

A csordogáló vízsugár hamarosan lefolyt a föld alá, bonyolult csatornarendszerben bolyongott. Itt a kis vízcsepp sötétnek, hidegnek, patkányok cimborájának érezte magát.

Aztán a vízcseppek, köztük a kis vízcsepp is beszivárgott a fák gyökerei közé, barlangok mélyedésébe, porhanyós erdei talajba, kis patak szélére. Felszívta őt egy nagy fenyő gyökere, délután kiült egy tűlevél szélére. A magasból lecseppent, megállt egy gomba tetején és volt rá pár perce, hogy eldöntse, északnak megy-e tovább vagy keletnek, nyugatnak avagy délnek. Ahogy lecsúszott a gomba kalapjának peremén, egy kis erdei virág közepébe cseppent. Virágporszemeket sodort magával, virágillatú lett. Ekkor már kamaszkorba ért és még mindig nem tudta, ki ő. Kétségbe is esett.

-Most illatos vagyok és sárgás. De voltam már földszínű, fekete. Futottam gyorsan a többiekkel, gurultam egymagam. Voltam már hideg és meleg. Voltam tiszta, színtelen. Áttetsző, színjátszó vagy színes. Olyan sokféle voltam már és még mindig nem tudok semmit önmagamról. Nem tudom, ki vagyok. Ráadásul már édesanyát se kérdezhetem meg.

Az erdőben egy patak utasa lett, a patak nagy sodrású folyóhoz vitte. A folyó pedig a tengerbe vezette.

A kis esőcsepp itt vesztette el a fonalat végleg.

-Eddig édes voltam, most pedig sós. Eddig megihattak, most nem. Hajókat hordozok a hátamon. Mindig jöttünk valamerre, tudtam, merre van előre, merre van lefele. Most mozgok és mégsem. Azt se tudom, merre van jobbra vagy balra, megyek-e valahova vagy sem. Ráadásul sokkal többen lettünk. Már nem is emlékszem, milyen volt egy fűszál tetején egyedül.

A tenger sokáig hullámzott. Az esőcseppecskét partra vetette. Már nem volt fiatal. Nem tudta, ki ő, mégse. De most nem is érdekelte.

Jött a szél és ő útra kelt vele. Hagyta, hadd vigye.

Felreppentek a felhőbe. Az esőcsepp végignézte a várost, ahol született. A hegyet, amelynek gerincén patakként folyt le. Nézte az erdőket, legelőt és mezőt, vadvirágos rétet. A folyót, ahol gyerekek utaztak rajta a tutajon. A partot, széles öblöket. A vízesést, zúgót, ahol elporzott, majd a völgy mélyén újra cseppforma lett. Nézte a tengert, a hidakat, a szomszéd felhőt és a szellőt.

A felhő ezalatt csak dagadt és dagadt, míg az esőcsepp végül lepottyant.

Újra esőcsepp lett.

Most legelő szélére, lapos kő tetejére érkezett.

Hamarosan kisütött a nap. Elállt az eső.

Az esőcsepp körbenézett.

Látta magában tükröződni a legelőt, a friss fűszálak zöldjét, látta a bárányok gyapjának kunkorodását, hallotta az állatok bégetését. Hallotta zümmögni a sok repdeső szárnyat, ahogy utaztak a rovarok és messziről egy vércse vijjogását, ahogy a sziklák közt visszhangzott. Éjjel a Holdnak köszönt, aki megnézte benne magát, nappal szelekkel kacagott. Szerette a csillagok sugarát, üdvözölte a napot. Örült, amikor testvérkéi érkeztek és tetszett, amikor egyedül ragyogott. Ha valaki arra járt, legyen élő, testetlen, mosolygós vagy egy árny, mind megnézhette benne magát, mielőtt tovább ballagott.

Az esőcsepp magára mosolygott.

Már nem kérdezte senkitől, ki ő.

-Ez mind én vagyok.

Ezzel a mosollyal fogta magát és egy forró nyári nap délutánján, lapos kő fekhelyén elszundított.

~  ~  ~

Itt pedig egy fehér delfin tükrözi vissza a környezetét.

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s