Laesia

~ írások ~

Gondolatkísérlet május elsején

Leave a comment

Azon tűnődtem május elsején, mit csinálnék legszívesebben, ha bármit tehetnék.

Legyen mondjuk… barátok. Kirándulás. Dimbes-dombos vidék. A távolban meglátnánk egy kis falucskát.  Odamennénk.

Közelebb érve kiderül, hogy ami messziről forgatag, ragyogó, színpompás, az közelről talmi csillogás. Rózsaszín vattacukor, ételszínezős mézeskalács. Vurstli, tömeg, felszínes programok. Elcsépelt zenék.

Hányszor jártam már így. Csillogásnak tűnt, mégsem volt valódi. Én pedig mentem újra és újra. Először külső, majd belső célok felé.

Elgondolkoztam ennek kapcsán. Mik azok a tulajdonságok, amiken nem fog az időm? Amik visszaköszönnek újra és újra, pici gyerekkorom óta. Amiket saját céljaim felé fordíthatok, akár valami külső, akár saját magam legmélyebb megismerése a cél. Amikre számíthatok, amik nem kopnak el. Hajtanak újra és újra előrefelé.

Az egyikben biztos vagyok. A legelső, legtöbbször előjövő, minduntalan eszembe juttatott.

Megismerési vágy, kutatás. Menni mélyebbre, befelé. Megnézni, milyen részekből áll az egész. Mi a lényege, mi van rajta túl. Milyen kincset rejt, mi van a közepén?

Ezért törtem fel száz és száz kavicsot óvodai ebédszünet idején, hogy lássam, milyen csillogást rejt a közepén. Aztán karcoltunk arcokat göröngybe, meglátni, milyen formát vesz fel kívül, ami por, sár belül egyként.

A kíváncsiság megmaradt. Széthúzni a részeket, mint sok pókhálós réteget. Betekinteni közé. Beleásni magam, mi van a mélyén, rájönni, mi a cél – ezt választottam hivatásként.

A többi, gyerekkorból rámköszönő tulajdonság is visszatükröződik életem egy-egy területén.

Hetekig ez kötött le. Hogyan irányíthatnám őket mindig jó irányba, előrefelé?

Aztán egyszercsak jött a forgószél. Úgy éreztem, elvisz mindent, amit csak ér.

Egészség. Munka. Emberek. Biztonság.

Az összes szeretett kedvtelés.

Családtagok.

Sok remény.

Elsöprő erejű zuhanás. Ellenállhatatlan forgószél.

Visz, amit csak ér.

Többször éreztem, nincsen már semmim. Mégis talált még. És amit talált, azt vitte is. Még és még és még és még.

Egyszerre volt ijesztő (nagyon!), ellenállhatatlan és szép.

Hagytam, mert éreztem, így kell és csak egyet tudtam: nincs más hátra, mint előrefelé.

Aztán lepattogtak a megszokott, ismert, biztonságot adó keretek. Mint láncingről a páncélszemek.

A nyomában pedig – mint vihar után a napsütés – megjelent az öröm.

Felszabadultság. Könnyebbség.

Hálát éreztem.

Minden pici apróság szép.

Létezik, létrejött, megtörténhetett.

Anélkül, hogy érteném.

fotó

 

 

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s