Laesia

~ írások ~

Anikónak

Leave a comment

Tudod, nálunk sem ment úgy minden. Ahogyan én szerettem volna. Ahogy nekem tetszik.

A búcsú, az utolsó percek igen.
A szertartás, a közös gyász az nem. Egyáltalán nem.

Fényes, hangos-zajos-kacagós temetést képzeltem. Sok virággal. Sok tanítvánnyal. Éneklő kisiskolásokkal. Sok-sok mécsessel.

Így képzeltem, mióta csak éltem. Mióta ismertem. Mióta (védő ölelésében) magamra eszméltem.

Természetesen nem a temetésére gondoltam 4-5 évesen, amikor rendszeresen a piacra követtem. A belőle, s felé sugárzó szeretetből kaptam én is, ajándék (savanyúkáposzta, piros alma) formájában. Vagy amikor bementem hozzá a zeneiskolába. Körülrajongták Éva néni unokáját.

A trafikos, a boltos, a szomszédok. Járókelők, vérmezei kutyasétáltatók. A korábbi ‘kosztosok’, akikre fiatalkorában, iskolai táborokban főzött. Én meg naponta ehettem…

Mindenki szerette őt.

És -részben miatta- mindenki, aki ismerte, szeretett engem.

Juci néni, a legjobb barátnő. Naponta csörögtek át egymásnak titkos, kódolt morzejelekkel (ne vedd fel a telefont három csörgésig ebéd után, Jucika lesz az…). Elbűvölten figyeltem, ahogy a csörgések számából megállapították, épp melyikük hívta át a másikat egy feketére.

Lélekápoló beszélgetések… vagy csak hallgatás… kávéba mártott cukrot kaptak az unokák.

Ott tanultam meg, hogy így is lehet. Bár a kinti világ még egy merőben másik világ volt, bent a négy fal közt a szó, a gondolat szabad volt. A férfiak összetartottak. A nők összetartoztak. Az unokákról egy halomban, a közösen, szeretetből font fészekben gondoskodtak…

Mindenki máshogy éli meg a fájdalmat. Ne legyen temetés, így döntött a család. Így döntöttek. Nélkülem. Én másképp szerettem volna. Másképp tettem volna. Búcsúzni, hírül adni, búcsúztatni. De nem így lett.

Szülőhelyére, Dunakeszire azért kimentünk közösen.

Vízre bocsátottuk az álmot… Addigra már megtaláltam a saját gyászszertartásom.

Néhány szál virág. Egy mécses…. Mégsem éreztem akkor, ott, a teljességet.

Magammal vittem haza egy kis üveg Duna-vizet. A fűszernövényeim kapják majd, úgy terveztem.

Ahogy ballagtam hazafele, egyedül – “nem tudom magammal felvinni a lakásba ezt a vizet” – éreztem.

Ismerős fákat kerestem. Eléjük locsoltam. Kis körökben.

És akkor jött a vonat.

A Kőhíd tetején, tudod ott a sarkon voltam.

Elragadott a pillanat.

A félig teli kis üvegcsét a távolodó gyorsvonat tetejére dobtam.

Ezer apró szilánkra – vízcseppre, üvegre – robbant.

Nekem ez volt az A PILLANAT. Gyönyörű, szabad, tiszta, de még fájdalmas, kifakadó pillanat.

  . ~ ° ~ .

 

UPDATE:
Azóta tanultunk egy keveset a Város Jógájáról. Most már tudom, hogy abban a feszült helyzetben, amikor nem vitte el a fájdalmat a víz (legalábbis egy közös, családi látogatás formájában nem), egyáltalán nem volt butaság a magammal hozott tárgyat a száguldó szerelvény hátára dobni, ott hagyni szétrobbanni, majd a tovafutó, a végtelenbe táguló síneket bámulni.


˙ ° ˙

Azóta többször megismételtem a szertartást pár csepp vízzel, édességgel, virágszirmokkal, gyöngyökkel-kinccsel. A szertartás így is teljes, de nem hozom rá a frászt az emberekre.

˙ ° ˙


Fotók: 1, 2, 3.

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s