Laesia

~ írások ~

Nyújtás spiccen, talajfogás lábfejjel

Leave a comment

Rájöttem, nem olyan nagy baj, ha néha nem a talpammal érintem a Földet. A mélységet. Mint másfél éves korom óta minden lépésemmel, mindenkor. Ezt szoktam meg. Ez ad biztonságot.

Ma kiderült, nyújtás közben, lehet néha spiccen, neadjisten lábfejen hordoznom a teljes súlyom.

Igen, más érzés. Talán fáj. Esetleg sérüléssel jár. Rá kell bíznom magam, engednem, hagynom.

Itt nem segít a feszítés, a nyakasság. Akkor sem, ha nem fej-nyak-váll, hanem a bokáról szól a dolog.

Lehet így is, bár megfordul a világ, minden a feje tetejére áll és a testemnek kényelmetlen (amit úgy értékel: fáj).

Belelazulok. Mélyes-mélyen… Megnyugodok.

És máshogy, mégis éppen ugyanúgy érintem, amit csak tudok.

Mélységet, álmokat, sóhajtó titkot. Megérzést, vágyakozást, ki nem mondhatót.

Szépséget, sejtelmet, fájdalmat és érintetlen tudást-összhangot a kút peremén, érzékeim káváján.

Mély, megint milyen mély, mint mindig, ez a kút…

Megint Őt csodálom. Földanyát.

Bár a mélységben semmit nem változik, a felszínen alkalmazkodó. Megtartó, nem pazarló, mégis mindig adakozó.

Nem a mi korunkban született.

Nem velünk, nem velem együtt nőtt fel.

Mégis mindenről, mindenekről, mindenkiről – így rólam is – mindig, mindent tud.

A képeken Wat Phra Mahathat, Ayutthaya.

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s