Laesia

~ írások ~

Városi Jógi gyakorlat: Hős/Istennő/Buddha vizualizáció

Leave a comment

Hétfő reggel, csörög(ne) a vekker. De már fent vagyok. Semmi kedvem bemenni dolgozni. Az előző napi 8 órás meditációtól fizikailag roppant fáradt vagyok. Inkább még egy kis alvás, aztán itthon szép csendben gyakorlatok.
Mégis meggyőzöm magam, hogy ma (adó 1% leadás, Vegafutár, határidős munkák) bemenni jobb. Majd holnaptól kiveszek pár szabadnapot.

5 perc sem telik el bent, csöng a telefonom. Távoli épület portáját jelzik a számok.
Látásból ismert kolléganő, aki – környezetvédelmisként – a gyáregységek között mozog.

Elütöttek egy macskát a Gyömrői úton. Órák óta lehet ott. Fejéből vér folyik. Csináljak vele valamit. Most.

Hogy miért pont engem keresett meg az elméleti 6000 ember közül, magam sem tudom (ó, dehogynem. tudom). Kérdez, én sorolom. Igen, jó állatorvost a közelben tudok. Telefonszámot adok. Kihívni vagy bevinni, mozdítani, figyelni? Felügyelet, takaró? Jó lenne addig is egy állatorvos. Legalább ránézni, lehet-e, érdemes-e mozdítani. Orvost várni vagy altatni.

Hirtelen átfut az agyamon. Hiszen van állatorvosunk. Alig ismerem. Hogy küldjem oda?
Megoldom.

A házban két állatorvos is dolgozik, akiről tudok. Másik osztály, másik folyosó. Szívélyes köszönőviszony. Egyikük sem kifejezetten haverom.

Odamegyek, gondolkozom. Szembejön a velük dolgozó leányzó, akivel jóban vagyok. Egy nevet mond.

Belépek. Számítógépek, félhomály. Az ajtónál topogok. Sokat magam sem tudok. Vázolom a helyzetet. Én is bizonytalan vagyok.

Nemigen akaródzik nekik felállni. Több utcányira, valahol az árok szélén fekszik egy elütött macska. Nem mozdul. Lehet, hogy gerinctörés. Akkor nem érdemes megmenteni. És ha mégis, ki viszi kórházba, ki fizeti?

Újratervezés, mondja a GPS belém ivódó, álmait repesztő városi jógini.

Újraképzelem Újraképezem a szitut.

Vizualizálok.

Gondolatban újra a küszöbön állok. Benézek a szobába. Szentélynek látom. Halk duruzsolás, félhomály. Mindenki magába fordulva teszi a dolgát. Gyógyításra teremtett lények ők, emberek, orvosok. A elfogadott, tanulható tudás és a befogadhatatlan mágia határán. Hősök, ketten és egy Istennő. Az egyik Hőshöz fordulok. Kihez máshoz: egy szenvedő állaton segíteni tényleg hősi dolog.

Ugyanazokat a szavakat mondom. Máshogy.
Megjelenítem előttük, hogy a láncolat kész, minden rájuk vár, hogy tudással felvértezve rábólintsanak a szállításra-mozdításra, vagy kimondják: halál.

-Te, figyelj már, nézzük meg már! – pattan föl a fiatalabb, könyökénél fogva rántva fel a másikat. Innentől fogva szemeim előtt pergő Baywatch-epizódot kapok:
kesztyűt húz a dobozból gyakorlott mozdulattal, majd csak a távolodó hátukat látom. Ha láttatok már vészhelyzetben igazán rátermett tűzoltókat öles léptekkel elindulni az ismeretlenbe… Ilyen volt.

Gondolatban hálát adok, befejezem szívemben a gyakorlatot. Az ottmaradó Istennővel még pár szót váltok.

Kolleginánál telefonok. Autó, kíséret, kilépési engedély. Noé, állatkórház, ismerős orvos. További telefonok. Igen, már várják. Röntgenezték, nyugtatták, előkészített műtő várta, délutánra ennyit tudok.

Este üzenet a facebookomon. Mivel az eseményt az egész utca látta (zöldséges, papírboltos), a dologról már a gazda is tudott. Bár a hazakerülésig van még akadály, mégsem maradt az árok szélén kiterítve a feketeség most.

Ági nils_joHúgom képe Nils Holgerssonról és városunkról.

Advertisements

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s