Laesia

~ írások ~

Titkok

2 Comments

Fotó: Réhahn Photography.

Nagymamám ölében ültem. Vele szemben. Ötévesen. Játszottunk.

Talán énekeltünk meg csip-csip-csókáztunk.

Kíváncsi kisgyerek voltam és már nem voltak ismeretlenek a számok.

Szemem elé került, mint eddig oly sokszor, a többjegyű apró számsor, amit kezén hordott. Amit valaki a csuklója fölé, alkarja finom bőrére nyomdázott.

Tudtam, nem lemosható. Régóta volt ott.

Tudtam azt is, mennyire nem szereti, ha nézegetem vagy ekörül szaglászom. Kettőnk között régóta téma volt.

Valahányszor nagy büszkén bevetettem volna frissen szerzett olvasástudományom, hogy kisilabizáljam a sok számot és megkérdezzem tőle, ez mikor, kivel, milyen játék volt, visszavonulót fújt. Arca elkomorult, elhessentette a kérdést, pulcsit húzott rá, hangulata elborult.

Gyerekként jól érzékeltem, de a kíváncsiság dolgozott.

Talán mert ott ültem vele szemben, arcunk tízcentire, ezúttal válaszolt.

Elmondta, hogy ez nem gyerekkori játék volt. Akkoriban sokat mesélt nekem gyerekkoráról, a kertjükről, macskákról, kutyákról, barátokról, családról. Ez később történt. Már épp fiatal felnőtt, nővé serdülő nagylány volt.

Rossz emberek tették.
Elszakították a családjától.
Elzárták tőle a nővérét és enni se kapott.

Nem mehetett el onnan. Sokáig ott volt.

A rossz emberek írták karjára a számot.

o >< o

Gyerekkori értelmem azonnal felragyogott. Összeraktam a dolgot.

Hát persze.

Nagymamám bizony börtönben volt.

Őrizték ugye, a sötétben, elzárva, hideg volt. Enni alig kapott. Egyedül volt.

Ötévesen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a Vasorrú és az ő mézeskalács házikója mese. A börtön, nos az meg a való.

Ezzel össze is omlott a világom.

Hiszen nagymamám a Földön a legjobb ember volt. Börtönbe meg az megy, aki gonosz.

Azóta a pillanat óta sejtem, ma már tudom, hogy megérteni hiába próbálom az egész világot.

~

A történet folytatása más lapra tartozik, most abba is hagyom. Legyen elég annyi, hogy 14 évesen kerültem össze életem első rasszista (történetesen történelem-) tanárával. Amikor hazavittem és sajátomként mondtam az általa szajkózott lózungot, elhangzott. Az, amiről addig egy szó sem volt – azután se sok.

~

Majdnem tíz éven át hordoztam ezt a terhet, szeretett Nagyim rossz-gonosz mivoltát, mert valakik, még jóval az időszámítás, vagyis születésem előtt börtönbe zárták. Miközben teljes szívemből éreztem és másoktól is csak azt hallottam, hogy valóban a világon ő a legjobb.

Mit mondhatok?

Terheket hordozni – akár gyerekként, akár felnőttként – rossz.

Ha csak tehetitek, szabaduljatok.

Fotó: Paul Wagner Photography.

Advertisements

2 thoughts on “Titkok

  1. Laesia, van egy vers, aminek az a címe, hogy “Minek nevezzelek”. Nagyjából az a lényege, hogy a költő keresgéli a szavakat, egyre fokozza, egyre bonyolítja, és legvégül arra jön rá, hogy az a legszebb, ha a legegyszerűbben mondja el. Erről a posztodról ez jutott eszembe, és annyit tennék hozzá: ez gyönyörű volt.

Ha úgy érzed, mondd:

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s