Laesia

~ írások ~

Csak az maradjon, ami igaz. Minden más az múljon…

Leave a comment

20171115_123052-1-1-1

Advertisements


Leave a comment

Élni és nem félni

Élni és nem félni
Hálni, meg nem állni
Tücskön-bogaron újra elmélázni

Látni a könnyet
Szeretni, ha könnyebb
Kés élén, jég hátán soha nem hibázni

Érezni a verést
Felvágni a kelést
Tudni, hogy nincs más, csak a Csodaszép

Táncolni zenére
Aludni mesére
Nem bánni, hogy ennek egyszer úgyis vége

Nővérekkel élni
Bátyjakat remélni
Elfogadni, adni, köszönni és kérni

Hirtelen nevetni
Ha kell, menni, menni
Nem kérdezni, mikor, miért, honnan, mennyi

Örömben fürödni
Lángban megégni
Tűz hátán bátran mégis élni, élni

Bánatban fürödni
Lángban levetkőzni
Tűz hátán bátran boszorkánytort ülni

Élni és nem félni
Állni, járni, várni
Zuhogó esőben néha bőrig ázni

Felhőről láblógázni
Dákini jógázni
Megpróbálni nem megtorpanni, nem megállni

Itt és mostban időzni
Nem enni, csak főzni
Az Életbe, mint túl nagy pulcsiba belenőni

Eee-zni és őőő-zni
Színes álmokat szőni
De velük többet soha nem kergetőzni 


Leave a comment

Elengedni könnyű. Ragaszkodni volt nehéz….

Csupasszá válni – ebben nincs semmi vész.

Ha leomlik egy idol, mi marad?
Semmi – és ez jobb, mint egy gondolat.

Kicsit bosszant, hogy nincs egy fájdalmas pillanatom – ahogy hétfő reggeli futásnál a
Szomorú vasárnapot hallgatom.

Színjáték az egész – most Szonja énekel. Az édesanyára gondolok, aki már nem élvezheti.
És ettől (s)írnom kell…

 

open


Leave a comment

A tökéletességbe és tovább

Olyan volt, mintha mindig ismerném, mindig ismertem volna őt. Pedig nem ismertem, nem is láthattam, azelőtt. Messzi földről jött. Mindenben más volt, mint én, mint mi, vagy mint aminek képzeltem őt. Csatákon vívtunk keresztül. Mindig meglepett, a csalódás pozitívan ért. Rosszabbnak gondoltam, pedig a kezdetektől eszményítettem, valamiért. Azt álmodtam, kézenfogva repülünk. A tökéletességbe. És tovább. Mert ő arra repül. De az eszményképeknek, és az eszményképekkel is, nagyon nehéz itt lent a Földön. Azért nem adom fel. Hogyan is tehetném? Próbálok felnőni a feladathoz, hozzá. Próbálom felnöveszteni őt. És nem lehúzni ide a Földre, hisz ez a kapcsolat sem innen jött. Nem itt köttetett – és meg sem maradhat itt. Marad az Égiekbe vetett hit. FB_IMG_1497624681065


Leave a comment

Csapó Angéla: Anna nem örök

Én nem leszek az arcodon árnyék,
nem leszek ránc a szemed alatt,
nem szúrok egy nap aljasul beléd,
nem leszek nyílt seb, sem a varrat.

Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném –
a mozdulatod is mind meghagyom neked,
nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék,
se a sötét titkod, se a szégyened.

Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe,
– ehhez értek- eltűnök nyomtalan,
nem csúszik szavad se, életed se félre,
s a nyakkendőd is helyén megmarad.

Két szavad közt a köz, a csend leszek.
Ha meg is maradok – észre nem veszed.

tana kovacs pina bausch


Leave a comment

Őrület. Szavak.

Furcsa jószágok ezek a szavak. Észrevétlenül bekúsznak, belopóznak az ember világába, aztán ott teszik a dolgukat.

Már hetek óta egy mondattöredék járt az eszemben, járt körbe-körbe, nem találva helyet, s folytatást a végtelenben. Egy verssor, a számban éreztem a ritmust. Volt fogalmam a kezdőszavakról, visszhangoztak bennem magánhangzók. De csak nem volt még teljes, pedig már hetek, sőt néhány hónap óta erre ébredtem, sok-sok reggel.

“Nincs válasz, mert nem is kéne…” –

ez igaz volt azokra a hetekre, nyilván ezért is járt ennyire át a vers sora. De befejezés híján megakadtam benne, kerengő dervis módján járt bennem körbe-körbe, ízlelgettem különféle befejezéseket.

Nincs válasz, mert nem is kéne,
csak…
csak…
csak…

Egyik sem volt perfekt.

Valahol sejtettem, hogy a vers valamikor régen Virág szájából hangozhatott el, de hogy hol és mikor, ki a szerző és mi a folytatás… nem volt fogalmam se. És meg se kérdeztem. (Vajon miért nem???)

Trükkösen viselkedett, mert ha még reggel vagy hajnalban fel is sejlettek a szavak, délutánra már csak a hangzás, a ritmus maradt.
Ráadásul ezek nehéz hetek voltak.
Többször is jártam úgy, hogy mire megkérdeztem volna, csütörtök délutánra már csak a “Nincs…, mert nem is…, csak a … …. ……” maradt. Lebénultam.

Mivel ebben megakadtam, nem jöttek máshol se a szavak.
Nem ízlettek a reggeli mantrák úgy, mint azelőtt. Csak ezt a töredéket mantrázta volna a belsőm.
Nem röppentek a szavak hozzám könnyedén, mint madár száll le nagy faágra. Nem ment könnyen a Dharma-napló és nem jöttek a szavak ide, a blogra sem.
Nem erőltettem.

Aztán egyszer csak megkérdeztem, és a Megvilágosodás hétvége záróakkordjaként megkaptam Virágtól. A teljes verset.

Kiderült, hogy ez Magunam verse.

Így szól:

MagVir

Onnantól, hogy megvolt, már nem dübörgött lázasan ereimben. Elhelyezkedett szépen, mint gondos gazda a kis, hátsó kertben. Biztonságot adott, támogatást, védelmet. Megvoltak a szavak, az eredetiek. Bármikor visszatérhettem.

A vers, mint édesapa a napsütötte kertben, karba tett kézzel, bátorítón nézte, merre indul a gyermek. Onnantól minden nap, ha kellett, megjelent egy új változat bennem. Más szavak, de hasonló hangzás, ugyanabba az irányba nézve. Az eredetihez időről időre visszatérek. Aztán megint kap új színt, új ízeket. Mint a napraforgó közepe, belseje, változás közben is ott marad egy helyben.

Közben eltűnt belőlem a lázas őrület. Nem maradt más, csak nyugalom.
Aztán már az se. :)

barik

Kép innen.

 


Leave a comment

When I fell in love with Freedom

I was thinking about why I was not writing here since 2015 summer.

Many things had changed then.

A friend of mine once said it was a blessing to be able to help that many people (he used the words ‘kegyelmi állapot’) and it is so true I couldn’t say it better.

I felt Green Tara so many times behind me, above me, inside me and instead of me that I will never lose her. I will never lose feeling her. I am so thankful for it. Köszönöm.

But the people I met, talked to, loved, respected and helped have long gone by and so did the actual situation. Even friendships perished with distance and time. Rules and border control have changed and so did the routes and paths which made our abilities as volunteers limited, restricted and changed.

But something has stayed with me since then which made me not to stop all the so-called caritative work against so much difficulties. Something I still found in it – till now.

I knew words only come to me, come this blog when there is silence.

But I was much more active than any time in my life before and I enjoyed it a lot.

What was it that I enjoyed so much to give up my personal life, my time for sleep, all my beloved hobbies and also this blog and silence for?

My Masters would say: look behind. See what you can find there?

What was that I found in the chaotic bustle of 2015 summer and also in another form since then?

Today I was running early in the morning in blessed gentle rain listening to the Colors of the Wind and I found my peace and silence to see what is common in all the things I love:
dancing
singing
running
love (when support of a man gives me the courage and self-confidence to be myself).

It is freedom.

And this is the reason why I don’t go and do what my friends usually do and I also think of as good things like going to demonstrations, talk groups or partying.

Half is not enough.

And I only seek where I can find it totally.

It was freedom what 2015 summer brought here to this small country. Seeing so many people fleeing from war to safety, from indignity to an expected prospering life or even seeking for financial freedom. I will never forget the power making thousands of people give up their lives and move to the unkown. I will never forget their words, their smiles, their hands, their children, their eyes.

And I know I should never forget, I should never lose sight of seeking only where this freedom points to.

~ ˇ ~

To say it clear: freedom can only point to Freedom.

~ ˇ ~

It was a great adventure (jó mulatság, férfimunka volt). So far, so good.

Let’s see what has remained.

I will always be thankful.

Köszönöm
Thank you
Manana
Tashakor
Shukran
Спасибо (but tоварищи, really… never come back please…
you know… Blue and Black Taras in me are always ready for a good fight)


Leave a comment

Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.

Árpi bácsi
Göncz Árpád (1922-2015)


Leave a comment

Szabad dal a farkaslétről

Fogaim között a Holddal
Ezüst-úton rohanok
Körbe vesznek, tanítgatnak
Csillagok és angyalok.

Vágtám szabad, szemem ragyog,
Torkom feszül, dalolok.
Árnyak, fények, lányok, vének,
Minden együtt: Én vagyok.

Holdezüsttel beburkoltam
Szabad, fénylő testemet,
Csillagokkal töltöttem meg
Torkomat és szívemet.

Hátra régen nem néztem már,
Előre visz hatalmam,
Lényem tiszta vezérfénye
Beragyogja fény-utam.

Virág

151


Leave a comment

Mondóka a felismerésről


Lassan lépkedek, lassan mozdulok

Egyszer, tudom én, egyszer eljutok…

Célom közel ér, közel szívemhez
Létem égsárkány, érzem: itt neszez

Voltam egyedül, voltam széttört váz
Voltam egyetlen, festett látszat-máz

Lettem végtelen, lettem céltalan
Létem égsárkány: Isten bennem van

~ Virág ~

˙136


Leave a comment

Földlakó. A földön lakó.

Földönlakó lettem. Földönfutó nem, mert nem futottam, de lakó igen.

Igaz, csak átmenetileg. Három napra. Három nap egy esztendő, belefér minden, az egész világ is. Megváltozhat, megváltoztathat mindent. Engem.

Földön laktam, mert éppen nem volt máshol. Földön ültem, földön ettem, ha volt mit, keveset. Földön aludtam, a csillagos ég alatt, igaz, csak egy órácskát, de álmodtam szépeket. Földön beszélgettem, a földet éreztem, a földön WC-ztem, ha kellett.

Nem értettem a körülöttem beszélők nyelvét, így magam is kicsit földönfutó, határon kívüli… földönkívüli lettem.

A Keletiben most okafogyottá válván egy nagy horvát menekülttáborba mentünk segíteni hétvégére.

Nem szerveztük agyon a dolgot, nem volt szótár, se térkép. Nem volt nálunk étel, fekhely, meleg ruha, váltott pénz. Amikor indultunk, még az úticél se volt biztos, változott, ahogy kavargott sok esemény.

Tovarnikban kötöttünk ki a végén.

Többezres ‘tábor’, egynapos múlt, szokás szerint így történt.

Volt tennivaló bőven, láttam én.

Tolmácsoltam, felcserkedtem. Több hektóliter tejet pohárba öntöttem. Ezer és ezer szendvicset kentem… Képletesen. Vagy nem. :)

Estefelé beszélgetni kezdtem. Eddigre már jól az emberekbe vegyültem, közébük elegyedtem.

Nekünk se volt meleg gúnyánk, a helyi szervezők nem mindig adtak enni az önkénteseknek, nem volt folyóvíz, ami már egy nap után is hiányzott, mások mondták meg, mit csináljunk, idegen nyelven. Átéreztem a helyzetet. Pedig tudtam, pontosan tudtam, végig tisztában voltam vele, hogy nekem ez csak majdnem. Sőt, alig. Hiszen látom a végét, pár nap múlva visszatérhetek a saját, rendezett életembe, a saját, megszokott fekhelyemre.

Mégis jó volt így. Fárasztó, de jó nagyon.

Este beszélgetés. A legjobb. Gyönyörű huszonéves srác jött, a családjával érkezett aznap Irakból. Anyukája roppant fiatalos és még gyönyörűbb volt.

Mécsest gyújtottunk, majdnem százat és sokan telepedtek körénk. Mindig így van ez, ha valami elkezdődik. Anyukával képeket, történeteket cseréltünk és könnyeket. Egy újabb sors, egy újabb történet. Egy újabb kisunoka, aki háborúban, nagymama nélkül nő fel.

Parfümöt kaptam ajándékba. Tőle.

Én, aki a földre épp csak egy napja érkezett. Csoda, ha ettől is könnyezek?

Csókot váltottunk, ölelést. Mindentudó pillantás, örök szövetség.

Az udvarias fiú pedig ugrott és tiszta zsebkendőkkel ott termett.

Anyukájának hozott. És nekem.

A pici, maszatos, nem rokon, de útitárs kisfiútól, akivel megosztották a sátrat, csokit kaptunk és puszit, magától.

Csokit, ölelést, szeretet.

Sok-sok köszönetet.

Mosolyokat.

Hihetetlen, de igaz történeteket.

Jó példát, számtalanszor.

Hogy a férfi a nő helyett viszi a csomagot.

Hogy kisimítják a plédet, ha odamegyek.

Hogy kérik, üljek le közéjük és felajánlják, ha van, az ételük.

Hogy beszélnek, kis idő múltán, önmagukról. Idősek és fiatalok. Nők, férfiak, gyerekek.

Hogy megosztják a sorsukat, személyes élményeket. Vágyakat, álmokat, úti célt és terveket.

Hogy rám bízzák maguk. Pedig csak sejtik, nem tudhatják, tényleg segítek-e. Egy jó vagy téves információn sok múlhat. Idejük, biztonságuk, sorsuk.

Soha nem veszik el, amire nincs szükség. Mindig pontosan tudják, mennyi az elég.

Ajnározzák a gyerekeiket. Akik gyönyörűek. A férfiak is hozzák-viszik őket. Fogják a kezüket, játszanak velük, közéjük ülnek.

A nők nagyon összetartanak, ahogy rendes népekhez illik. Meg a férfiak is. A gyerekeket, nőket mindig, mindenhol előre veszik. Nélkülözve is.

Vidámak, kedvesek, jó kedélyűek. A legtöbbet hallott szó: “no problem”. Meg persze ‘THANK YOU’, ezt tudja és hangosan szavalja minden gyerek.

Mint kántálás, mantra száll az égig. Megtanítják nekik, ahogy születnek. Mert van, hogy nem bízhatnak másban, csak ebben.

Jóindulatú befogadóhelyekben. Majd egyszer, valahol, valahogy. Idegen nyelven.

A sok ‘pretty lady, sister, you are a good woman, angel’. Mert adtam egy tál ételt. Meghallgattam őt. Bekötöztem egy sebet.

A hálás mosolyuk a szinte semmiért. Újra és újra. Hihetetlen.

Szombaton este a hangulat nem volt érzelmes, inkább vidám.

Míg mi a tűz körül ültünk és hallgattunk, mellettünk fociztak. Sok ember, ötvenpár…

Látható szabályok, csapatok és kapu nélkül, csupán szabadon, szélbe kiáltva a mozgás örömét.

Önjelölt énekestől szerenádot kapok.

Cigarettára gyújtott, akinek volt vagy kért, kapott. Újabb kisgyerek jött és mindenkinek darabka dugicsokit adott.

Egy önkénteslány a helyi asszonyoktól szakajtónyi forró lekvárosbuktát hozott.

Megtanítottam nekik a bukta szót (sajnos nem tudom horvátul).

A gyönyörű asszonnyal fejben recepteket cseréltünk, hallottam, ahogy elmagyarázta fiának, hogy ez nem az, amire gondolt, kelt tészta volt.

Lassan elálmosodtunk.

Már nem beszéltünk, csak mosolyogtunk.

Rég kiveséztük már, hogy rájuk Németország vagy Skandinávia vár és hogy igen, vannak még jó magyarok. Nem azok, akik ellátták a bajukat előző nap Horgoson.

Beszélgetünk, hallgatunk, énekelünk, álmodunk.

Ölelgettünk gyerekeket, fényképeztünk sötét szellemeket.

Még több mécsest gyújtottunk, egyre többen és többen jöttek a körbe.

Az egész világ ott volt velünk, lecsüccsenve a földre.

Aztán hatalmas, gyönyörű vihar kerekedett.

Sátrak szálltak szanaszét a szélben.

Kopogós eső verte a port, a földet.

Értük busz jött.

Messziről.

Nem tudtuk honnan és azt se, hogy merre.

Kérdőn néztek.

Bólintottam.

Felszálltak rá.

Továbbmentek.

Parfümillat maradt utánuk, mely a szélbe vész

és soha el nem fogyó könnyek.

09 21 031


5 Comments

Mozaikok.

Az asszony a fa alatt, népes családdal. Nem akart elfogadni ételt. Majd a gyerekek kedvéért mégis elfogadta.

Nem voltak közös szavak. Az Égre bökött, hiszek-e.

Bólintottam.

Hatalmas ölelést kaptam…

5

A kislány, aki buborékfújót, kifestőt és új cipőt kapott. A Jókai tértől a Nyugatiig fogta a kezem és kacagott. Nem tudta abbahagyni, póniként ugrándozott. Összenéztünk az anyukával. A szeme neki is csillogott…

28

A fiú, aki sok más társával együtt sérülten jött. Egyedül volt. Törött kezét Szegeden röntgenezték, de gipszet nem kapott. Ki tudja, mióta hurcolta így a kevés cuccot. Megközelíthetetlenül szótlan, magába forduló volt.
Fájdalomcsillapítót, vizet, telefonos tolmáccsal útbaigazítást, néhány jó szót kapott. Hirtelen magához tért, mint kitikkadt, este meglocsolt virág. Ledőltek a nyelvi korlátok. Húsz perc volt még a vonatindulás, s ő a lánykérésig jutott…

33

A Keleti kövén, szabad ég alatt, késő este, idősebb nő az ölében gyermeket altatott. Otthoni dalait énekelte. Szeméből könny patakzott. Férje összeszorított szájjal ült, tekintete a távolba mutatott. Talán Németország fele. Vajon mire gondolkodhatott…

25

A férfi, aki a parkban, éjjel, csupaszív doktornőnk kezei között, fáról lógó infúziótól, kedves beszédtől és sok hallgatástól végül magához tért a sokkból. Evés előtt (illetve helyett) inkább imádkozott.

21

A hajnalban érkező fiúnak megígérni, akinek elrabolták tényleg mindenét, hogy megtalálom és utánaküldöm a testvérét. Ő, a rendes, bemegy a táborba, Debrecenbe. Ott vár majd, amíg… Aztán hallgatni telefonvégen a csöndet, várni, amíg keres és nem talál. Nem ismer ilyen nevet a BÁH. Helsinkinek írtam. Nem reagált.

Jafri kivágva

Szegedi segítővel, Ákossal hajnalra, postavonatra várni. Pashto-t tanulni élőben. Nem google translatort bogarászni. Kuncogni magamban, hogy tegnap a fiúkkal a telihold volt a téma. Most a számokat vesszük egytől ötig, hogy férfitársaság is van néha.

2005 09 14 291

Benzinkútnál térképet venni. Rögtönzött földrajzórát rendezni. Nem, Zugló Vasútállomás még nem az osztrák határ. Bicskére a Déliből megy vonat, Keletiből amarra jár. Nem, Magyarországgal nem szomszédos Németország. (Közben elgondolkozom… tudom-e, merről jöttek? Mekkora táv másfél hónap gyalog? Afganisztán harmadik legnagyobb városa mi lehet vajon? A Keleti-László kórház útvonalat már mindketten ismerjük. Ezt vajon én tudom?)

09 21 033

Az este a mécsesekkel, kis, majd egyre nagyobbra bővülő körben. Amikor buktát kaptunk és rétest (nem hiába voltam előtte több napon át éhes). Könnyekért mosoly, ölelés, parfüm járt cserébe. Meghatott, de nem mondom, hogy megérte. Bár inkább maradhatott volna a család békében, biztonságban, egyben. Nem lett volna szükség erre az egészre. De az ölelést soha nem felejtem.

2005 09 14 801

A kameruni testvérpár, igen. Szemem láttára olvadtak egybe. Még Athénban szakadtak el egymástól, azóta külön jöttek. Majd éjjel egykor, köszönhetően a véletlennek, a kelenföldi vasútállomáson egymásra leltek.

2005 09 14 027

Külön táborba szólt a családtagok papírja, ez volt számomra az első ilyen eset. A Helsinki-s ügyvédet az éjszaka közepén vajon felkeltsem-e?

09 21 025

És itt jött szembe az első rendes rendőr: ha nem adják másképp parancsba, az éjfélkor lejárt papírokkal a kisgyerekes család hajnal 4-ig az utcán maradhat.

09 21 099

Erről meggyőzni őket volt a nehezebb. Fél lábbal már a taxiban. Hogy ne késsék le a határidőt, eltaxiznak Győrbe. Csak éjfél előtt odaérjenek.

2005 09 14 028

Sok-sok integető kéz, arc, mosoly a vonatokról, sok köszönet. És közben pontosan tudom, ha van még pár perc, lett volna étel vagy meleg ruha is a raktárból. De fütyült a kalauz. Lejár a papír. Menni kellett.

pcsvnt

A fő ételosztó, Baba, aki éjfél után jóval (miután a családok jól, a többiek pedig lehetőség szerint el lettek látva) kihoz az inge alatt 25 müzliszeletet a kamasz fiúknak. Hiszen gyerekek még ezek – mondja. És osztogatja nevetve a raktár napközben rettenthetetlen, szigorú ura.

9

Hirtelen felindulásból benzinkútra menni, este tíz órakor száz jégkrémet venni. Forró nyári estén kamaszfiúkkal tömött vonatra Kőbánya-Kispesten, feltenni. Ice cream. Ice cream??? Nem hiszik. Majd igen.
Mosolyokat bezsebelni. :)

2005 09 14 569

Purdét fürdetni anyukával együtt. Több hét szenvedés, nélkülözés után. Mekkora kincs a langyos víz, a tiszta ruha, szappan, babakád…
szegedicsoda

Végigmenni a Keletiben úgy, hogy már nincs nálam semmi, mindenem elfogyott. Pedig nehéz szatyrokkal indultam, mint mindig. Vasárnap, boltok bezárva, szívem szakad meg, de ennek a babának egy korty tejet sem adhatok. Csak egy mosolyt az anyukának. Félek, vajon elfogadja-e. Visszamosolyog…

2005 09 14 591

Elsírni magam, újra és újra, amikor megérkezem, a földön, piszokban fekvő tömegek láttán. Ez itt az én kormányom műve? Ez az én hazám?

2005 09 14 708

Végignézni a facebook-falamon. Se cuki fotók, se nyaralás, se képek, se okos mondatok. Csak ‘hozzatok ételt, 100 ember jött a vonattal, hol aludjanak?’ mindenhol…
2005 09 14 687
Idegenekkel facebook-barátságra lelni, a világ száz tájának önkénteseivel szó nélkül tenni-venni. Együtt kenni szendvicset, együtt osztani tejet, segíteni orvoshoz jutni, várni a peron mellett. Nem nézni, kérdezni, ki honnan hova. Csak nyújtani a kezet. És csodálni, napról napra, hány más ember van ugyanígy vele.

09 21 108

Dadogni a rádióban, először. Visszautasítani, másodszor. Majd rutinosan, hajnali 4-kor, felcsörgetni mindenkit, ha baj van. Sajtót hívni, közleményt fogalmazni, nyilatkozni. Szépen beszélni angolul. Most csak ez van. Egyedül ebben bízhatok.

2005 09 14 674

Nem adni a telefonom, belül zokogni, hisz gyerek még. Csak egy rövid hívást kért. Tudom.
Magyar szám, rövid hívás, szinte biztosan csempész. Ez még az első hét. Nem tehetem, magamat és a további önkéntesmunkát veszélyeztetném. Meghalok bele, de a szabály az szabály, főleg, ha magamnak szabom.

2005 09 14 570

Pár nappal később nézni, amint bátrabb önkéntestárs telefonján írja haza egy meglett férfi: MOM WE ARE IN HUNGARY. WE ARE SAFE NOW.
Próbálni nem sírni….

2005 09 14 578

Amikor az orvosi parányi WC-jében egyszerre vetkőzik ekcémás férfi, mosdóban gyereket fürdetünk, a gasztrovírusok parancsának engedelmeskedve meg többen is rohannánk befelé – összeütközni és egymásra nevetni. Aztán, khmmm, ha kell, ruhát cserélni….

2005 09 14 410

A csempészekre mint világ szégyenére nézni. Majd megtudni, hogy nem vonattal mentek az enyémek (akkor még leszedték volna őket).  ‘By car, by car’ – mondják a többiek. “Thanks god… they are safe now.” Ismétlem utánuk, teljes meggyőződéssel: INSHA ALLAH.

2005 09 14 658

Esti programról kicsípve érkezni. Közéjük a földre, Keleti kövére ülni. Dicséretet bezsebelni. Hirtelen burkát viselő nő jön, én is önkéntelenül összehúzom ruhám. Bár 40 fok a meleg és felöltöztem rendesen, hátha őket zavarja tán? Egyszerre vágják rá, nem, nem… Megmutatják a világ összes kamaszos báját, ‘no problem, we are in Europe now’. Mintha hónapok óta gyakorolnák… Mindenesetre meggyőznek, dől a nevetés mindenfelé, nem fiúk már. Férfiak, bizony, én pedig gyorsan állig begombolkozom. :)

2005 09 14 364

A táskámban maradék rágót találok. Még az ‘afgán parkban’ szóródott szét. Kis fogadott fiam csomagolta össze így szépen, rendben, azonnal nyúlva érte, szorgosan. Azóta is érintetlenül ott, a táskám legmélyén van.

2005 09 14 290

Németországból jött afgán önkéntesnek az első pár szó után azonnal átadni a munkát, felelősséget, pénzt. Hagyni, hogy csinálja egyedül, mert nála jobban senki nem érti a dolgot, őt semmi pénzért le nem cserélném.

2005 09 14 586

A kislány, aki aznap este először jött ki önkéntesnek. Napközben youtube videókról tanulta az iráni laposkenyeret. Nemzeti ételeiket.
“Jól fog esni nekik egy kis hazai” – ő írta a facebookra így.

30

A segítő kezek, minden nap, tucatjával, ahogy összeérnek a nagy asztal felett. Bérkocsis utca. Futószalagon kenjük a szendvicseket.

10

Egymást borotváló férfiak. Béke, testvériség. Miért ugranak be mégis erőszakos képek, ahogy villan a borotva, torokhoz ér a kéz? Csak nem az én agyam is a média mossa rég?

31

Önkéntestárs, aki hajnalban, éjszaka, ágyból ugrasztva is képes kimenni az állomásra a kismamáért a vihar közepén. Aki 20 percen belül ruhát, vizet, feltöltött telefont hoz az állomásra. Sorsok, életek múlhatnak rajta. Aki egy személyben, egyedül, vagy a többiekkel van kint, máskor ingben a tévében, JÓL nyilatkozik. Akitől megtanultam, mikor szükség van rá, nem kell félni, ha az ember mentőt hív vagy hivatalba jár. A jó, a legjobb példám. Köszönöm, András.

32

Rengeteg önkéntes, segítő, telefonvégen tolmács. A városban vagy a világban, bármely részén. Nélkülük félkarú óriások lennénk. Urdu, pastu, fárszi, dari, arab, török, francia, angol. Csak egy gombnyomás a kórházban és mehet a vizit kihangosítva, több nyelven. Milyen jó…

22

A rendőrök, közterület felügyelők, sofőrök, takarítók, vasutasok, akik teszik a dolgukat az egyre nagyobb nyomásban. Személyesen nagyon sokat segítenek nekünk. A parancs, utasítás viszont jöhet, jön. Nekik sem könnyű, tudom.

50

VÍZ, az éltető víz a melegben, az első mosakodás a kútnál, a ‘Magyarországon a csapból ivóvíz’ soknyelvű felirat, a mindent lemosó, áldást hozó esti zivatarok. A raktárba hozott és kivitt, kiosztott víz, a nedves törlőkendők. A könnyek, infúziók, legális vagy rejtett, titkos, magánlakásokon adott fürdők. A strand, ami most érdeklődés hiányában elmaradt sokunknál – este mégis emlegetjük.

14

Az ölelés, amikor nyakamba borult. Megtaláltuk egymást egy nap keresés után a rendőri intézkedéstől felkavart városban azzal, akinek a testvére még súlyos betegséggel kórházban van.

Nyugati Judit

Az esti, megtartó teázás a Keleti csupasz kőpadlóján. Emberek mennek el, gyerekek játszanak. Lufi pukkan. Ő hirtelen be a takaró alá. Én is megijedek, de nem annyira. Pastu nyelven magyarázza, hogy bomba, bomba és közben nevet teliszájjal. Mind nevetünk. Én nem annyira.

8

Aztán az első nyelvleckém, ő anyanyelvén beszél, én is, hagyjuk az angolt és kiderül, nemcsak az öccse maláriás, neki meg lelőtték a tálibok az autóját. Háromszor perdült, a feje azóta is fáj. Ki kéne vizsgálni, talán agyrázkódás. Nem, nem megy magyar kórházba. Menni kell tovább…

24

Három nap múlva fogad el ételt (ha muszáj), öt nap után nyílnak meg a szavak. Az utolsó éjszakán shiatsu a csillagok alatt. Még mindig a Keleti kőpadlóján. Rég lejárt papírokkal… ‘No problem’ – mondják. Ők nem aggódnak. Lassan már én sem. Nem annyira.

23

Rendben lesz a feje, szerencsére (nagyjából).
És az élete? Remélem, az is. Szívemből kívánom. Ő, meg az öcsi már nem egy a napi (1)500-ból.

3

A rendőr, aki lejön, kávézik és megbeszéljük. Hogy nem bántják őket. Hogy lesz-e razzia. Mikor, hány ember, merről. Hogy felszállhat még a hajnali vonatra, igen. Vigyázni fog rájuk. Hacsak nem jön parancs.

7

A kiserdőben három gyermekével két napig étlen-szomjan bolyongó, törökül beszélő asszony, aki fájdalmában kiáltva, sírva kezet csókolt (borzasztó…), majd összedugtuk a homlokunk hosszan, zokogva-vigasztalva… a ‘SEMMI’ feliratú cetli a cápataxistól már rég az önkéntestárs autópadlóján van.

20

Fejet összedugva mp3-at hallgatni közösen a várakozás hosszú óráin át…

29

Majd a saját zenéjüket tölteni fel ugyanoda, és nézni a hatást.

16

Good bye-t integetni a kislánynak, akivel a délutánt átjátszottam, a nőnek, akinek enni adtam, a férfinak, aki az egész életét elmesélte. A legjobbakat kívánni a szívemben és tudni, hogy soha, de soha többet nem látom őket. A peron másik végén újra 65 ember vár…

26

Rábeszélni a mérges, nem józan hajléktalant, hogy ne vegye el a talpalatnyi földet. A végén kabátot ajándékoz az egyik fiúnak.

15

Menni, híreket keresgélni, tolmácsot hívni és hogy a lehető legjobb módon segítek, csak remélni.

61

Viccelődni velük, milyen lesz, ha holnap már nem lesznek itt.

1

Remélni, hogy így lesz. De nem. Itt vannak megint. Várni a fuvarra, sokáig hiába várni.

4

Az orvosi rendelőben kétcsíkos tesztet látni.

2005 09 14 631

Betegen feküdni, lázasan, majd felállni.

51

Hasonlóan segítő, halálosan fáradt, végletekig terhelt önkéntesekkel kommunikálni. Határokat szabni, békíteni, nem játszmázni.

2005 09 14 184

Félni. Már nem félni, majd újra félni. Csempészről, cápataxisról az utast lebeszélni.

2005 09 14 698

Virágnak örülni, újra életet élni.

2005 09 14 416

Többiekkel együtt zenélni.

2005 09 14 621

Örülni, amikor végre mennek a buszok.

2005 09 14 157

6500 ember. 6500 sóhaj. 6500 megkönnyebbülés. 6500 mosoly.

52

A kavarodás miatt elvesztett kapcsolatom.

2005 09 14 268

Mint egy buborék, ami kipukkadt, felszállt – üres a város, üres a Keleti. Mindenki útnak indult már.

11

Öröm, egy teljes napig, szinte mámor. Majd kezdődik újra, megint.

Röszke, sátor.

Tényleg ez lesz majd?

Szögesdróttal szegett ország?

Zárt tábor?

6


Leave a comment

Lenyomatot képeznek

  a város felett.

Az emberek elmennek mellettük.

Ők egy másik dimenzióban, párhuzamosan léteznek.

Keveset fogadnak el. Keveset esznek.

Nem ellenségesek, de maguktól nem közelednek.

Kivéve a tinédzserek. :)

Csodaszépek a gyerekek.

Nem mondják, de látszik rajtuk, hogy fájnak a sebek.

És csak jönnek és jönnek

mennek és mennek.

Messziről. Gyalog.

Ki tudja, hova mennek.

Bár más néven nevezzük

Egy az, amiben hiszünk.

A szeretet egy.

Ő vigyázzon rátok.

Óvja minden léptetek.

Átmeneti vendégeink

Ég áldjon benneteket.

mig4

mig2 Gyöngyi képei


Leave a comment

Elvonulásban ~ csend a vihar közepén.

A Tilos Maraton mindig elvonulás.

Több tucat ember dolgozik millió órában, hogy tonnányi terhet, óceánon túli kapcsolatot, évek óta szunnyadó ismeretséget megmozgatva sok-sok ezer örömteli percet szerezzen bő egy héten át sokszáz embernek. Egyedülállóan tartalmas programot, ajándéktárgyakat és fantasztikus ételeket kínál az adományért cserébe, amiből újabb egy évig él a Tilos Rádió, ami számomra mindig a szabadság eszményét jelképezte.

Ismeretlen emberek nyújtanak kezet, mutatkoznak be, és öt perc múlva úgy dolgoznak együtt vagy egymás mellett, mintha évek óta összeszokott csapat lenne.

Segítő kezek nyúlnak mindenfele.

Ajándékba kapott tűzifa a főzéshez, egy lángossütőtől meglepetésszerű pogácsaözön a brigádnak. Biciklik valahonnan messzi vidékről, szállítva ismerős ismerőse által, megjavítják lelkes szorgos kezek, hogy naponta kisorsolhassunk egyet a tombolanyereménynek.

Volt olyan, hogy első nap megjelent egy kisfiú, tíz évesen. Egy tál süteményt hozott. Maga sütötte.

Az érte kapott aprót a Tilosnak ajánlotta fel. Még egy matricát vagy lufit se kért cserébe.

Csak azt kérte, apukájától, aki őt kísérte, hogy a hét folyamán hadd jöhessen el. Még egyszer. Legalább még egyszer.

Az önkéntesek számára fárasztó ez a hét. Sőt, már a megelőző szervezés, majd utána leltár, pakolás, költözködés.

Fizikailag fárasztó, de felemelő, nagyszerű pillanat jár érte cserébe, rengeteg.

Nehéz középen maradni, tudatosnak lenni ekkora kavalkádban, a sürgés-forgás, tenger tömeg közepén.

Most mégis ezt választottam. Mert nem lehet… nem szabad… mert már nem érdemes másképp.

Volt, hogy belevetettem magam teljesen. Esztelen, szabadon, örömtelien.

Volt, hogy inkább távolabb maradtam és nem vállaltam sokat, csak annyit, ami még nem megterhelő munka mellett.

Volt, hogy helyt kellett állnom, úgy hozta az élet. Egy nappal a kezdés előtt baleset érte a főszervezőnket. Beletanultunk, bent a mélyvízben.

Olyan is volt, amikor nem vállaltam szervező szerepet, csak jöttem-mentem és segítettem, amikor és ahol lehetett.

Tavaly csak pár napot voltam kint. Nem hiányzott a tömeg.

Idén éreztem, másként lesz.

Jól fogom csinálni, tudatosan, odafigyelve, mégis felszabadultan és örömtelien – ezt a jókívánságot tettem.

Amikor pár héttel az indulás előtt a szervezők megkerestek, éreztem, ez igazi elvonulás lesz.

Fokozatosan kúszott be. Ott motoszkált, miközben Excel táblába gyűjtöttem a beszerzendőket.

Átszőtte a napot és az éjszakát. Telefonok, nevek, receptek és kilók, de még csak a papíron és file-ban szunnyadt, nem mutatkozott meg.

Kicsiben indult az elején, mint ahogy a szem nyílik, Virág és Magunam ezt mondaná, búzaszem vagy az ember szeme egyaránt. Aztán egyre szélesebb, mélyebb lett, a receptek formát kaptak, a napok tematikát, csapatok és időzítés, beszerzési listák. Egyre nyílt, szélesedett, beletettük az erőnket, a zamatot, a tüzet, a fűszereket. Hogy átíveljen a kilenc nap felett.

A maratont mindenki, aki benne van, elvonulásként éli meg. Még ha nem is ezt a szót használjuk ottani berkekben. :)

Mindenki egyért, közös a cél, az eszmény. Beleng mindent, mint szivárványháló feszül fölénk. Áldásból szőtt háló, sok jószándék. A vérünkben folyik.

Erről szól ilyenkor a rádióban a műsor, a családi kapcsolatok, fizikai teljesítmény, szabad pillanatok. Beletesszük a munkánk, kreativitásunk, hozzáadódnak a váratlan helyzetek, félreértések, bakik. Sok jószándék és segítőkészség, néha kipattanó indulat, feszültség. Nehéz nyugodtan, jól kommunikálni fizikailag fáradtan, ha feszült a helyzet.

Sokszor könnyű, néha döcögősebb együtt dolgozni ismeretlenekkel. És mindig, napról napra, óráról órára jön valami ismeretlen, feladat, akadály, nehézség, amit meg kell oldani, el kell simítani.

Mégis, működik, így együtt az egész. Régóta és nagyon jól működik. Önkéntelenül ő, mi meg önkéntesként.

Hihetetlenül jó érzés az embereknek örömöt, gyerekeknek színeket, éheseknek ételt osztani, a füleknek zenét.

A bográcsot cipelni nehéz. Dupafalú, igazi, készítette egy harangöntő mester. Nyolcvan literes. Emelgetni őt nem egyemberes. Kivenni naponta, kivinni, leszedni, kihűteni, elmosogatni, majd újra be. Kemény.

A raktár és a tűzrakóhely messze, sok-sok kilométert teszünk meg naponta embereket, székeket, tipegőket, kutyákat kerülgetve. Futva egy merőkanálért vagy húsz kiló zöldséget cipelve, bent maradt egy fűszer, néhány fokhagyma mégis, de gyorsan kellene. Tányér, evőeszköz, szalvéta, nagy zsákokban húsz vekni kenyér. Nyolcvan adag étel fő meg egyszerre. Párhuzamosan vagy egymás után két-három, olykor négy bográcsnyi ételt is varázsolnak a főzőmesterek.

Többszáz adag ételt osztottam most ki, amit imádok csinálni, de a cipeléstől, a hajolgatástól pár nap után érzem a hátam nagyon. Este kicsit nyújtok, aztán mit csináljak? Hagyom.

Így jött el a az ötödik nap. Félidő. Chill. Pihenés.

A hétvégi pörgés, Családi-gyereknap után, a következő, végső hajrára rákészülve nyugodtabb, beszélgetősebb napot terveztünk a hét közepén. Szabadtéri programok, utazók, gyógyítók, élménybeszámolók, masszázs. Lazulósabb zene. Személyesebb, kisebb csoportos programok tömegek mozgatása helyett. Fotózás együtt, egyenként, “én és a műsorkészítőm”, a hallgatók felé. Egy kis pihenés, kicsi lazulás, amiben megpihenhetnek szervezők és törzsvendégek egyaránt.

Ezt terveztük, és amit kaptunk – nem vártuk ezt a csodát.

Még csak páran gyülekeztünk az önkéntesek közül, amikor leszakadt az ég. Besötétítettek a felhők. Elöntött minket a jég.

Életem egyik legszebb, talán legerőteljesebb jégesőjét, viharát éltem át.

Mindenki letett mindent, nem lehetett másra figyelni, olyan elemi erejű volt, olyan szép, hogy csak rá.

A látogató pici gyerektől a Dürer Kertben dolgozókig mindenki a csavarodó törzsű fát, szakadó esőt, viharos szelet, koppanó jeget figyelte. Ámulatból estünk bámulatba. Ilyet nem látott még senki se.

Amikor enyhült a zivatar ereje, nekifeküdtek a fiúk, elkezdték a mentési munkát. Azán csak néztük a felhőket. Maradnak? Mennek?

Tízen-tizenöten szorongtunk az arasznyi eresz alatt, mellett. Söpörtük a padlóról kifele a vizet.

Persze megint elázott minden, vagy majdnem. Mint minden évben.

Hozzátartozik, megszoktuk. Rutinosan teregettük a nedvességet kapott adománypólókat, hoztuk be az ázott raktárból a kenyeret. Kint maradt a bogrács? Könnyebb lesz mosogatni legalább.

Néztük az órát, a felhőket, egymást, a főszervezőket. Vajon elmegy a vihar? Elindulnak az emberek este?

Kezdjünk el főzni? Egyet kétféle helyett? Álljunk át gyorsan hideg kajára? Csináljunk salátát, szendvicset?

Az eső nem állt el, tüzet gyújtani nem lehetett. Beesteledett.

Pihepuha babát fogok a kezemben. Izabella, de szép a neved. Szórakoztattuk egymást a néhány szárazon maradt négyzetméteren. Csak a reflektorfényt nem szerette, mindenkire nevetett. A színpadon sünike.

Közben keringtek körülöttünk a görög félistenek. Technikus fiúk, akik csurig ázva mentették a hangtechnikát, most bögrével a kézben, egy szál törülközőben. Fogytak a büfében a szendvicsek.

Aztán váratlanul, mint a mesében, hirtelen, megjelent három masszőrfiú. Szinte egyszerre jöttek. A programokra. Dolgozni. A kertben. Meg volt beszélve.

Gyorsan találtunk helyet nekik bent. Még mindig nem nagyon voltak vendégek. Bementünk mi, az önkéntesek.

Füstölőillat a levegőben, Tilos Maratonon, a Dürer Kertben. El tudjátok ezt képzelni? Hazaérkeztem. :)

Egy kristályokkal gyógyító és két masszőrfiú volt jelen.

Mivel nem lehettünk kint, hoztak nekik a terembe műfüvet. Valami pokróc is került rá.

Semmi más a félhomályos térben, csak néhány hatalmas doboz, amiből máskor mindig lelket rezegtetve dübörög a zene.

Most csend. Ének az esőben átirat, majd Pachelbel kánon valahonnan. Halkan, finoman, csendesen.

Beszélgettünk. Leültem. Lefeküdtem.

Nem is tudom már, mikor kaptam utoljára masszázst.

Rég volt. Nagyon régen.

Pláne shiatsut. Ismerős. A szerelmem.

Az első mozdulatok után belém vágott, adni is mennyire szeretem.

Nagyon hiányzik. Tudtam eddig is, de most éreztem.

Jó volt így.

Szakadt az eső hazafele.

Csendes utasok a villamoson.

Nem fél lábbal állva a tömött éjszakai buszon.

A megállótól a kapuig az eső lehűtött, átmosott.

Rengett a föld. Kéken villámlott.

Talán életemben először nem féltem a nyílt utcán, a villámok között.

Annyira rendben volt. A természet üdvözölt.

Kék villám, vörös hold, földremegtető masszázs-utóhatás.

Ma pihenek. Mosolygok. Takaréklángon, tervezem a következő két napot.

Középen, legyen pihenés vagy aktivitás. Szélcsend, jégeső, vihar. Mindegy már.

Az elvonulás közepén. Váratlan és jó volt a csend.

Ez most egy ilyen maraton. Béke van és rend.

Tilos Maraton borító
Tilos Rádió maraton a Dürer Kertben 2015. 06. 05-13.

UPDATE: Akkor még nem tudtuk, hogy az a csend vihar előtti csend volt.

Tibi1 Nyugodj békében, Tibi.


Leave a comment

Mai napi hősöm:

Apuka, hátán egy bölcsissel, rolleren, a Gyömrői úton.

Meglehetősen jó utazósebességgel a város peremén, teherautók és távolságok között.

Reggeli munkakezdés, barna-szürke ruha, homokszínű kendő, beleolvadva a városba, a környezetbe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Mert az.

~ strong is the new pretty ~


Leave a comment

Az Anahakan-rózsa

Ez a mese különleges helyet kapott a szívemben.

Boldizsár Ildikótól hallottam egy fáradt, ködös, pattanásig feszült november estén. Influenzától köhögő emberektől körbevéve, vizsgadrukk és sok unalmas előadás hangulatát idéző, hideg-rideg, nyikorgó, kényelmetlenül feszengő előadóteremben. Mindez semmit nem számított, mert az előadás, a személyes átadás és főleg maga a mese elvarázsolt. Belopta magát a szívembe.

Aranyszínű mag lett belőle.

Egyre többet olvasgattam, egyre többet járt a fejemben.

Addig-addig, mígnem már szinte kívülről fújtam, s egyszer csak életre kelt.

Életre kelt bennem.

Életre kelt az életemben.

Soha még – mesével és velem – nem történt ilyen.

A legkülönbözőbb helyzetekben bukkant fel egy-egy mondat belőle. Fényesen világított, valahányszor szembejött egy helyzet, ami ‘tele volt vágyakkal és álmokkal’, vagy amikor ‘nem történt semmi. egyáltalán semmi’. Olyan pillanat is akadt, ami ‘ragyogó volt és piros, mint maga az élet’. Vagy előfordult, hogy értetlenül kérdeztem magamtól: ‘Sanvel, mi történt?’.

Része lett a mindennapoknak, része lett az életemnek.

Ahogy a mondat azonosította a szituációt, az egyben útmutatást, megoldást vagy megnyugvást is adott.

Minden esetben hatott.

A mese így a legfőbb tanítóm lett néhány hétre. Átjárta minden helyzetemet.

Majd, ahogy szárba szökkent és virágot bontott, szirmait hullatva lassan elvirágzott. Átadta a helyét, jöttek más történések, más gyakorlatok.

Ám időközben új hajtást is hozott. Megjelent bennem a szándék, hogy tovább kell adnom. Személyesen, a magam módján. Kicsit talán kárpótolva-kiteljesítve a mesét azzal, amit a hideg-rideg tanterem, a mikrofon távolsága akkor nem adhatott.

Rögtön tudtam, kiknek szeretném elmondani és hogyan. A szívem szerinti családomnak, támogató és elfogadó közegben, meghitt hangulatban, valamelyik közös esténken. Mondjuk a közelgő karácsony ünnepén.

Kirakhattam volna persze ide, ahol sok ember látja, de úgy akartam először átadni, ahogy azt szerintem megérdemli. Szívből szívbe.

Annyira erős volt bennem ez a vágy, hogy úgy éreztem, akár tűzön-vízen át harcolnék érte. Harcoltam is. A saját érzéseimmel. A Mesterem iránti tisztelettel. Nehezen ment…

Aztán elmondhattam végre, máshol, máskor, és csak azután, több nap elteltével jöttem rá, miért volt ez nekem ennyire fontos. Egy szabad reggelen végiggondoltam, mi is történt valójában, mit hozott nekem a mesélés, a mese. És akkor, egy pillanatra, tisztító könnyáradat után, ugyanolyan fiatalnak éreztem magam és ugyanolyan szabadnak, mint már nagyon régen. Mint sok, sok-sok-sok-sok éve. Éppen úgy éreztem magam, mint az a fiatal lány, aki még nem kapcsolta össze a jól sikerült előadás örömét és a nagymamája elvesztése fölött érzett fájdalmát, megtagadva magától az előadás örömét hosszú évtizedekre. Aki azóta nem nagyon szeretett bármit is különösebben megmutatni magából, míg végre most összeálltak a feltételek: a szándék, a mesében rejlő végtelen igazság és az elfogadó környezet.

Időközben az új hajtás még egy levelet hozott. Életem első videóját.

S bár a Dharma-munka videó időben megelőzte a mese elmondását, mégis a mesemondás szándéka volt az első. Az első, ami áthatolt a burkon.

Bár az Anakahan-rózsa története most már nem úgy része az életemnek, mint december elején volt, és a Meseterápia oldalán is átadta a helyét egy újabb mesének, ma is úgy érzem, hogy bárkinek, bármilyen helyzetben képes lehet utat mutatni, adhat örömet, segítséget.

Remélhetőleg sok embernek szerez még fénnyel teli, ‘csillagköszöntős’ perceket.

Úgyhogy megosztom itt is, az eredeti szöveget.

‘Köszönöm rózsa, hogy kihajtottál, megmentetted vele az életemet…’

Majdnem. :)

 

˙  .  ~  ˙  .  ~  .  ˙  ~  .  ˙

Az Anahakan-rózsa

Ez a történet valamikor régen, Örményországban esett meg. A régi tudós könyvekben meg volt írva, hogy van valahol egy kert, abban a kertben egy rózsabokor, az Anahakan rózsa, s ha ez a rózsabokor egyszer kivirágzik, a virága halhatatlanná teszi a kert gazdáját.

A kert gazdája ki lett volna más, mint Örményország királya, aki nagyon, nagyon vigyázott erre a rózsabokorra, az ő bokrára. Minden tavasszal új kertészt fogadott, akinek egyetlen feladata volt a rózsabokrot ápolni, gondozni. A kertész ügyesen és figyelmesen látott munkához: felásta a rózsa körül a földet, trágyázta, kapálta, gyomlálta, irtotta a kártevőket, öntözte, ahogy kell…

Eltelt a tavasz, eltelt a nyár, el az ősz és a tél, s újra tavasz lett… de nem történet semmi, egyáltalán semmi. Az Anahakan rózsabokor száraz és meddő maradt, egész Örményországban nem volt nála szárazabb rózsatő. A király, mint minden nagyúr, türelmetlen volt, ezért aztán, amikor eltelt az év és a rózsa nem hajtott ki, felmondott a kertészének: egyszerűen lefejeztette. Könnyű belátni, hogy az évek során nagyon kevés kertész maradt Örményországban, és még kevesebb, aki a királyi kertész címére pályázott volna.

Ekkor jelentkezett a királynál Sanvel: egy fiatal legény, nagyon fiatal, alig 18 éves. Sanvel tele volt vágyakkal és álmokkal, elhatározta hát, hogy elmegy a királyhoz és jelentkezik hozzá kertésznek.

– Mihez értesz, te gyerek? – kérdezte Sanvelt Örményország királya.

– Én semmihez, felséges királyom!

– Semmihez? Hát akkor hogyan akarsz te a kertészem lenni? Hányan fizettek már az életükkel, akik értették a dolgukat, te pedig még be is vallod, hogy nem értesz semmihez? Inkább úgy látom, meg akarsz halni, te semmirekellő!

– Felséges királyom, én nagyon fiatal vagyok; félek a haláltól, élni szeretnék, még sokáig. Ha felfogadsz a kertedbe, meglátod, mindent megteszek majd, hogy elkerüljem a többiek sorsát. Úgy fogok vigyázni a rózsádra, ahogyan még senki – felelte bátran Sanvel.

A királynak nem volt más választása, hiszen senki nem jelentkezett a kertjébe, felfogadta hát Sanvelt. Sanvel boldog volt, és munkához látott. De bizony ő egészen másként dolgozott, mint a többi kertész: nem ásta-kapálta a rózsát: azért vannak a földigiliszták; nem trágyázta, mire való az anyaföld? Nem is locsolta, ott vannak a felhők az égen, esik az eső éppen eleget; nem gyomlálta, még csak az kellett volna! Ehelyett minden nap leült a rózsabokor mellé, és beszélt hozzá halkan, gyengéden, simogatta leveleit, ringatókat, bölcsődalokat énekelt neki, talán még mesélt is… de olyan halkan, hogy azt bizony senki nem hallhatta, még én sem, higgyétek el…! És így telt el a tavasz. Aztán eltelt a nyár, eltelt az ősz, a tél is, és újra tavasz lett. A határidő lejárta előtt a király megnézte a kertjét, megnézte benne az Anahakan rózsát, és látta, hogy az csak olyan száraz és meddő, mint azelőtt, egyetlen bimbó, hajtás sincsen rajta.

– Sanvel, megmondtam, hogy semmirekellő vagy! Holnap vége a munkádnak, te is mehetsz… vége az életednek!

Sanvel rémülten és szomorúan ment a rózsabokorhoz, hogy befejezze aznapi munkáját. Leült mellé, énekelte neki a ringatókat, és elpanaszolta a bánatát:

– Látod, te rózsa, holnap engem kivégeznek! Mennyit beszéltem hozzád, mennyit énekeltem, meséltem neked… soha nem lesz senki, aki így fog törődni veled! Mi lesz veled, rózsa, nélkülem? Senki nem fog leülni melléd, senki nem fogja simogatni a leveleidet… ennyit tettem érted, segíts rajtam! Mondd meg nekem, mi a bajod?

Ahogy elhangzott a bűvös kérdés, a rózsa gyökerei közül előmászott egy hernyó: rusnya, visszataszító, fekete hernyó. Sanvel el akarta kapni a hernyót, de odaröppent egy madár és a csőrébe kapta; Sanvel meg akarta fogni a madarat, de ott hevert egy kígyó és elfogta a madarat; Sanvel a kígyó után nyúlt, de lecsapott egy sasmadár és elragadta a kígyót. Sanvel a sas után bámult, és ahogy visszafordult a rózsabokorhoz, látta, hogy éppen akkor hajtott ki rajta egy bimbó, egy friss, kicsike, törékeny bimbó.

Sanvel fölujjongott:

– Ó, rózsa, hát kihajtottál! Köszönöm, köszönöm, megmenekültem – sóhajtott hálásan. És ettől a hálás sóhajtól, ahogy a lehelete a bimbót érte, egyszerre kinyílott, kifeslett az Anahakan rózsa, pirosan, ragyogón, mint az élet.

Sanvel boldogan futott a királyhoz, elmondta neki, mi történt. A király futott a rózsához, s látta, hogy Sanvel igazat beszél.

– Derék legény vagy, Sanvel, én mindig bíztam benned! Jól van, maradhatsz, te leszel az Anahakan rózsa vigyázója, te leszel a legfőbb kertész a kertemben. Halhatatlan vagyok! – örvendezett a király.

Így is történt, és így teltek az évek. Egy nap azonban a király megbetegedett. Nagyon beteg volt: hívták az orvosokat, nem tudtak segíteni rajta; hívták a papokat, de azok csak imádkoztak fölötte, s a király egyre betegebb lett. Hívatta Sanvelt:

– Sanvel, mi történt? A régi tudós könyvek nem mondtak igazat! Az Anahakan rózsa nem teszi halhatatlanná a kert gazdáját! Én voltam a kert gazdája, s lám, nem vagyok halhatatlan…

– Felséges uram, bizony igazat mondtak a régi könyvek. A rózsa valóban halhatatlanná teszi a gazdáját. Csak hát, uram, te soha nem voltál a kert gazdája… A kert azé, aki gondozza és ápolja, aki vigyáz rá. A birtok és a gazdagság mulandó, de az én törődésem és gyöngédségem bizony örökkévaló.

A király ezt meghallotta, sóhajtott egyet és meghalt. Sanvel lefogta a szemét, és ment vissza a kertbe. Éppen leszállt az este. Szép, derűs este volt, a tiszta égen egyenként gyúltak ki a csillagok. Sanvel pedig, mit gondoltok, mit csinált? Valami olyat, amit még soha életében: lefeküdt a fűbe – talán éppen az Anahakan rózsa mellé – és köszöntötte a csillagokat. Egyenként, külön köszönt minden egyes csillagnak… volt ideje rá.
Tudta, hogy bármennyi ideje van rá.

örmény mese
Imréné Horváth Adél fordításában

Aki szeretné meghallgatni a mesét egy spanyol mesemondó tolmácsolásában, itt megteheti.
Nekem így is nagyon tetszik. :)


Leave a comment

501. Boldogalmák

Szanaszét szórtam egy kosárnyi mosolygós almát.

Csápjai, mint óriási szélmalom karok, terültek ki a város felett.

Eredetileg egy helyre szántam.

Sokkal több gazdája lett.

Mindenhova mosolyt ültetett.

Az utolsót egy kisfiú kapta, aki csokit osztott a metrón. Miklós-napon.

Apukája kezéből, szégyenlősen – alig akarta elfogadni a csere-ajándékom.

De más is történt e napon.

Most – talán életemben először úgy igazán – megajándékoztam magam is.

Néhány napja megfáztam. Az almák pedig kicsattantak az egészségtől.

Magukban hordozták azt.

Kézbe vettem őket a fotózáshoz és ellenállhatatlan vágyat éreztem.

Ebbe most bele KELL harapnom. Bár ajándéknak szántam mind, az egyikükbe muszáj volt.

Megkérdeztem, melyikük segítene szívesen.

A kölcsönös választás egy szépségtapaszos példányra esett.

Harsogott a fogam alatt.

Tavaszt hozott. Életet.

Ittam, habzsoltam, szinte haraptam az egészséget.

Minden sejtemben, minden porcikámban éreztem.

Elmondhatatlan érzés volt.

Sosem éltem át evés közben ekkora boldogságot.

Valamit tudnak ezek az almák, nagyon…

Úgy döntöttem, kinyomozom, honnan származnak, milyen gazdától.

 

UPDATE 1: Nem tudom nem észrevenni az Élet nagy humorát.

Az 501-edik facebook-ismerősöm

egy IGAZI FARMER.

Fiatal, kreatív, kicsit sem átlagos.

Jófej. :)


Leave a comment

Mint

amikor egy buborék szétpattan
megtaláljuk az utat a katlanban
a selyemfüggöny zsinórral nyílik szét
elérjük lentről a víz felszínét

talajt biztosan fogunk ugrásból
hirtelen ébredünk, szép álom karjából
csecsemő szája húzódik mosolyra, fogatlanul
beér az állomásra a gyorsvonat, ki tudja, hol

mint amikor teli pohár víz az asztalra koccan
egy picike a vízből kiloccsan
mint mikor először pattan ki a dáliabimbó
és észrevesszük, ez mennyire jó

a bábjátékban a mesehős arca felderül
egy marék gyöngy a padlón szerterepül
mint sóhaj, a függöny túlsó oldaláról
hatalmas szem szőlő, közepén mag, szinte lángol

mint a jegenyefák, ha szélben susognak
megcsúszni a jégen és megtámaszkodni karral, oldalt
kitárni arcunkat a frissítő szélnek
pukkanással nyílik a palack, átadja magát a gyöngyözésnek

mint sapkát dobni messze a magasba
elérni a buszt, teli tüdőből szaladva
mint idegen helyek után otthon ébredni reggel
mint nyugodtan várni, amíg a nap felkel

elsőként lépni a friss, ropogós hóra
időben elérni, ha kezdődik az óra
mint kézen fogva vezetni gyereket, időst, gyengét
mint meghallani a kérdést, mit kendőzés rejt épp

mint elsőnek inni poros, hosszú úton a kút hideg, friss vizéből
meghallani a titkot az éj csendjéből
mint mély álomból ébredni, ami igazán jó volt
mint tél után a tavasz, amikor hideg és hó volt

mint rájönni, hogy hétfő és ez most éppen elég
meghallani egy régi kedves zenét
mint a legény, leány, akire azt mondták, derék
újra forgásba lendül a malomkerék

mint amikor az asztalnál összecsendül villa, kés
a csecsemő felsír, olyan jó sejtés
mint amikor a gyógyír végre hatni kezd
helyére ütik az utolsó szöget

szépen, lassan hasad a vászonszövet
és a vers már megy fejből is
vacsoránál elég lesz tejből is

mint amikor valami szétpukkan
felbukkan, körülnéz, kimegy vagy bekukkant

mint a kocka, ami még biztos nincs elvetve
amikor semmi, de semmi nincs elveszve

amikor visszanyerjük álmaink maradékát
és észrevesszük patakparton a békát

amikor együtt hordozunk terheket
és a gyereknél senki szebb nem lehet

amikor újra futunk, a csúcson túl
amikor üzennek, a síron túl

amikor ennél szebb már-már nem lehet
amikor nem baj, nem bánt a kikelet

amikor van még a forgóajtón túl
amikor álmunkban valaki értünk nyúl
hogy segítsen tovább, menni, hogyha lehet
és csak ezért nem fáj a kikelet

amikor megnyugszik mindaz, ami szép
egyformán, legyen bár fényes vagy sötét

amikor újra esni kezd a hó, bár
sok ember mélán már mást vár

de elmosolyodik, mert annyira szép
hó, eső, szitálás, világos, sötét

és csak könnyű kabátot, esernyőt vesz elő
olyan ez a márciust, szinte tavaszelőt
meglepőn idéző
csendes
februári
hétfő

fotó


Leave a comment

Szemműtétek, Mustang

Kedvenc fotósom emlegetése kapcsán került elém újra az a videó, ami akkor készült, amikor egy nemzetközi orvoscsapat kísérőjéül szegődött Mustang hegyeiben. A mobil operációs csapat egyedülálló munkát végzett.
A videó magáért beszél.


Leave a comment

Bátorságpróba. Szivárvánnyal

A városba trópusi monszun érkezett.

Napok óta esett.

Ez a délután mégis váratlanul esett.

Hömpölygött be az aluljárókba az áradat.

Estéként vihar, szakadó vezetékek, letört faágak.

Máshogy járt néhány külvárosi járat.

Terveztem magamnak új útvonalat.

99-es busz, a Határ útnál leszállok.

Az emberek, mint ürgék a lyukban, buszmegállóba, tetők alá, metrókijárathoz húzódtak.

Nyári meleg volt.

Gőzölgött a sok nedves ruha.

A buszmegállóban, ahol leszálltam, rengetegen szorongtak.

Megállok.

Habozok.

A zebrán, tükörsima felszínén, a víz is habozott.

Óriás esőcseppek vertek sűrű buborékot.

Ha csak egyet lépek, garantáltan bőrig ázom.

Zebra, utána még jópár méter séta, ahonnan a villamossal indulok.

Így viszont soha haza nem jutok…

Már úgyis vizes vagyok.

Az eső az jó.

Nem lenge fehér ruhában vagyok.

Elindulok.

Valóban bőrig ázom.

Élvezem. Nagyon.

Az első lépéstől felemelő volt.

Nagyszerű. Csodálatos.

Kis, természettől kapott eufória.

Nem fehér porok.

Pont a zebra közepén járok.

Jelenség jön szembe.

Égenjáró.

Legalább ötvenes, filigrán nő, testén Nepált idéző színpompa, saru.

Tüsi haja rikító narancs, átható kék szeme világító.

Vidáman villant, mikor közelembe ért. Rámkacsintott.

-Ugye, hogy fantasztikus?

Utólag esett le, hogy is tudhatott magyarul.

Hát nem indián? Vagy valami egzotikus…

Átértem a villamosmegállóhoz.

Bent állt a villamos.

Rajta senki. A metrókijáratnál a tömeg fürtökben lógott.

Méregették a távolságot.

-Persze, hogy el fogtok ázni. És ez nagyon jó. Csodálatos. -üzente nekik a hátam, testtartásom.

Kis patakokban csordogált le rólam a víz, amit a ruha szabadulni hagyott.

Néhány ember erőre kapott. A bátrak. Felugrottak utánam.

A villamos csengetett. Elindultunk.

Felnézek az égre, amikor leszállok.

Még éppen elcsíptem a látványt.

A különleges, tripla szivárványt.

Otthonról, a teraszomról már “csak” dupla volt.


Fotók: 1, 2


Leave a comment

Emlék. Könyvbe.

Mesék, álmok, csodák, fények, varázs.

Színek, formák, textúrák. Érintések, bűvölet. Gondoskodás.

Mosolyok, munka, jókedv. Jó beszélgetések. És jó emberek.

Odafigyelés, kreációk, kreativitás. Pontosság, ráhangolódás.

Érdekességek, kincsek, figyelem. Ritmus, precizitás, fegyelem.

Erdők, fények, hangok, illatok, bűbáj.

Meglepetés. Meg bizalom. Meg kiszámíthatóság.

Minden együtt van itt, ami kell.

Meg vannak könyvek, noteszek, naptárak, borítók.

Ez fontos.

Ne felejtsük el.


Kézművész Könyvkötészet képe


Leave a comment

Fehér beszéd – kenyérmesék

Fehér egér
beszél mesél.

Kemény e tél
kenyéren él.

Szegény egér
regényt regél.

Veszélyben él
segélyt remél.

Szekérderék
szegénylegény
derék kemény
legény elég.

Elég egy pénz
legényenként
szegény egér
szerényen él.

Szegény egér
mesében él.

Mesében él
ezért nem fél.

Mesében él.
Ezért egér.

 


Leave a comment

Üresbe tett

napok – pilleszárnyakon múlnak
nyúló láncszemekként
egymásba simulnak.

Szél töri kint
jégbefagyott tölgy
érrendszerét.
Bent meleg, csönd, puha, sötét –
édes, kevés beszéd.

Áldás a hallgatás.

Termékeny a Csend.

Visszaáll a Rend.

A lélegzet lélekig ér
alvás puha álmot ígér.

Csupasz még a gondolat
nem okozhat gondokat.

Egy a kicsi, egy a nagy.
Ritmus vezet, erőt kap.

A szándék az égig ér
nem néz ki
csak befelé.

Eggyé váló lenyomat
álom, emlék, mozdulat.
Nem emelnek falakat.

Csend van. Rend is. Megnyugvás.
Réges-újra kézírás.
Felhők közé, látomást.

Úgy ott, mint itt
úgy bent, mint kint.

Forgószél a sóhajtás.
Tetté váló látomás.
Sose szűnő varázslás.
Felszín alatt parázslás.

Visszahódítja tereit a rend.
Erőt ad hozzá a csend.

Egy év – csak egy pillantás.
Bármi lehet tanítás.

Egy csepp vér
egy telér.

Terhe, mint az űrszekér
végtelenben robban szét.

Sűrűsödő adás, kapás.
Téli fagyban – ellazulás.
Csillagköszöntő látomás.
Életre szóló
áldomás.

Kihagyhatatlan állomás.
Köszönetbe burkoló palást.

Ősrobbanás

Minden

Szívdobbanás.

 
Soós Bertalan képe


Leave a comment

VIdám társaság

szállt fel a buszra. Kamaszok. Elképesztően jó kedvükben voltak.

Egymás szavába vágva tréfálkoztak.

Élénkek, színesek, csontból-velőből-élők voltak.

Hamarosan a mellettük, velük szemben ülők is mosolyogtak.

Bár késő az este, a buszon fáradt arcok, ragadós lett a vidámság.

Tespedő fáradtság foszladozott.

Jókedv, nevetés, vidámság – pár megálló, s mindenki mosolygott.

Ránk ragadt a nevetés, bár nem értettük szavuk.

Nem messzeföldről jöttek. Itt volt az otthonuk.

Vajon számított, hogy nem zavart senkit hangoskodás? Sem idegen szavuk?

Föl-fölröppenő kezük, mint pillangók szőtte kacagás, röpködött, mint koranyári tiszavirágzás.

A jókedv már közös. Csak övék: mondókájuk.

Elbűvölten néztem kezük.

Oly sokat tudott.

Hangtalanul, mint ködtündérek teszik a dolguk,

elbűvölő nyelven idézték meg a varázslást.

Bárki megtanulhatja.

Szép és titokzatos.


chickadee


Leave a comment

November 28.

Az év esthajnala.

A lebukó nap még látszik a horizonton. Lassan teljesedik a félkörív.

Narancsgerezdből az utolsó előtti.

~

Még van időnk átgondolni, mit szeretnénk. Miről szóljon ez az év.

Mit szeretnénk befejezni. Vagy elkezdeni épp.

Örülni annak, ami meglett.

Elengedni, ami elment.

És köszönni, megköszönni.

Sokmindent.

Többek között ezt is még,

hogy az esztendő órája,

mely nem kívül tiktakkol,

hanem bennünk ketyeg,

egyenesen a 11-es mutatóig

szállított el minket.


fotó


Leave a comment

Egyszersevolt

látomás:

 hosszú ujjú, nagy palást.

Karjai ölelik körbe a Földet.

Csizmás lábak magmamély gyökeret eresztenek.

Feje ki az Égbe szóródik szét.

Aranyszín sugarazzák be az Univerzum szélét.

Mindene szép.

Mosolya, hosszú karja.

FEKETE-KÉK.

~

Ujjaival csilingel. Mint cintányér, zenél.

Minden délután mesél.

Mesékbe mélyed gyökere,

 ősöreg Mikulás-szakáll.

Virágok nyílnak, amerre lép.

Amerre lát.

Nem érinti a földet, lebeg, mesés.

Halk szavából fonják az élet fonalát.

Kacagás dermed drágakővé.

Szíve helyén egy borostyánlevél.

Tudás és kincs.

Hely, melyen nem fog a létezés.

Létra nyúlik végtelen, messzelátó térbe…

Gyengeségtől neki soha

nem rogy be a térde.

Magától, mint nádszál hajlik.

Mindig fönt van, ha pitymallik.

Kurjantását elküldi a Térbe:

magához öleli, hívja

testvéreit

a Földgolyón

végre.

Fején aranyszín tulipán:

nem szorít már az a pánt.

Minden elmúlt, ami bánt?

Egy a vége:

sose bánd! :)

 
Natalya Karavay képe


Leave a comment

Weöres Sándor: Örök pillanat

“Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

 

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

 

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

 

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.”

 
vers a verspatikából, kép a kincseskamerából


Leave a comment

“Mi nem szállunk le. Nem még.”

Majd négy megálló múlva – mondta anyukája a kis totyogósnak.

Minden kihalt, csendes. Ünnepek elmúltak, fű kiszáradt. Utca néptelen lett.

Néhány idős ember ül a villamoson.

Egy részük az SZTK-nál száll le.

A többi a piacon.

Mi tényleg hamarabb leszállunk, az élet vonaláról is,  mint ez a kis pelenkás fog.

Mi vár még rá?

Négy megálló.

Szülei szegényes ruhában.

Nagy batyuban viszik a pakkot.

Arcuk szürkés-fáradt.

Talán lakniuk van hol.

De a gyerek! Szeme gyémánt.

Minderről nem tud.

Mindenki ölébe mászott volna.

Mindenkire ragyog.

Tudta, mit akar, és ‘mit csak tudott, mondott.

Másfél éves, csupa élet, izgés-mozgás, csupa szín. 

Aranyosan fénylő haj. Pirospozsgás arc. Szeme kíváncsi-kék.

Még nem érinti részeit a szürkeség.

Ő a tökéletesség.

Maga a remény.

A remény egy újabb ága.

A boldogság felé.

 
Every child is a hope for the world.


Leave a comment

Reggeli villamossal

mentem haza pár megállót.

Beszereztem a műtét utáni sebgyógyító-roborálót.

Idős házaspár ül le velem szembe.

A bácsinak nagyon jó a kedve.

Többször is tréfálkozott.

Felesége ruhája feketéllik, mögüle szúrósan rámormogott.

Rosszkedvéhez ragaszkodott.

A villamos megállt most.

A hangosbemondó utcanevet mondott.

– Tündér utca vagy Honvéd? – kérdezte a bácsi incselkedve.

Rám is átragadt vidám, tréfás kedve.

Arcát süti a nap, koraőszi fény. Pajkos szeme nevetős, legényes. Színe szép ég-kék…

– Honvéd!!! – dörren rá a felesége szemből.

Csak nem enged már az egyszeregyből.

– Nem is tudom, miért hangzik mindig úgy, mint a Tündér… – zsörtölődött még utcákon át,

miközben felbukkant bennem a nevetés.

Köszönöm, csodafül-bácsi, a szép ajándékot!

Ezentúl majd én is TÜNDÉRUTCÁT hallok.


fotó


Leave a comment

Meggyűrődött

a mesekönyvben egy sarok.

Milyen érdekes…

A papír, amelyre íródott, az enyészeté lesz.

Meggyűrődik, szakad, becsokizódik.

Kád vize nyeli el.

Szélvihar tépi.

Gyerekkezek érik.

Ha kint hagyjuk a kertben egy hűvös hajnalon,

tavaszra nem marad belőle semmi.

Bezzeg bennük a mesék!

Öröklétűek.

Gyermekek nőnek fel.

Nemzedékek!

Mesék mindig voltak, lesznek.

Vagy mégsem?

*

Benéz egy csillag az ablakon, s legyint.

”Emberek, könyvek, mesék?

Ez a Föld nevű bolygó is

olyan kis csitri még…”

~˘~
ˇ

Ha szépen bánunk velük, könyveink elélnek soká.

Nagymama padlásáról előkerül egy képeskönyv,

paplakból régi Biblia,

kódexet rejt a levéltár.

Ha szépen bánunk

magunkkal, s velük,

a mesék is végigélhetik

teljes életük.

Együtt mosolyognak ilyenkor odafenn

csillagok a mesékkel

és velünk

idelent.

fotó


Leave a comment

Kórházi lépcsőfordulóban

álltam.

És mit láttam…

Kismamát, nagypocakost.

Kedveset, szimpatikust.

Már épp kész volt, összepakolt.

Lassan a lépcső fele indult.

Férje hátulról belekarolt.

Szintén kedves, szimpatikus.

Hallgatta, mi történt odabent.

Bólogatott.

A kismama már nehezen mozgott.

Lépcsőn lefele óvakodott.

Mégis a férjére figyelt.

Hozzá igazodott.

Törékeny termet, nagy pocak.

És ő ment elöl, ő vezetett.

Irányított.

Félkézzel hatalmas vasajtót nyitott.

Férje végig belekarolt.

Arcán értő figyelem,

másik kezében fehér bot.

Így ballagtak hosszan a kórházkerten át.

Néztem utánuk, míg a szem ellát.

Megejtő volt.

fotó: Natalya Karavay